2006. február 23., csütörtök

Charles Baudelaire: Tanácsok ifjú irodalmároknak


Az itt olvasható alapelvek a tapasztalat gyümölcsei; a tapasztalat pedig magában foglal bizonyos számú baklövést – mivel ezeket kevés kivétellel mindenki elkövette egyszer, remélem az ő tapasztalatuk jótáll majd a sajátomért is.

Ami annyit tesz, hogy az alábbiaknak semmi egyéb célja nincsen, mint a vade mecum-ok többségének, sem egyéb haszna, mint A tisztességes és gyermeki illemtan kézikönyvének. – Micsoda mérhetetlen haszon! Képzeljék csak el az udvariasség törvénykönyvét, melyet egy művelt és jólelkű Warens mond tollba, vagy a megfelelő öltözködés szabályait egy féltő anya tolmácsolásában! – Engem is ugyanez az őszinte, testvéri gyendégség vezet, mikor e tanácsokat az ifjú irodalmárok elé tárom.


I.

A szerencsés és szerencsétlen indulásról


A fiatal írók, akik némely kartársukról irigységgel vegyes hangon ezt mondják: "Micsoda remek indulás, ekkora szerencsét!”, nem gondolnak bele, hogy minden sikeres indulásnak megvan a maga előzménye, és hogy a mostani húsz másik, előttük ismeretlen indulási kísérletből következik.

Nem tudom, a hírnév dolgában volt-e valaha is példa a villámcsapásszerű felfedezésre: úgy gondolom inkább, hogy a siker, az író képességeinek függvényében, valamiféle aritmetikai vagy geometriai arányosa lehet a korábbi sikereknek, melyeket a puszta szem sokszor nem is vesz észre. Csak molekuláris sikerek felhalmozódása létezik; csodás és azonnali eredmény soha.

Akik a szerencsétlenségükre panaszkodnak, a legtöbbször csupán nem halmoztak fel elegendő sikert egy szerencsés induláshoz, és azért bánkódnak, mert ennek nincsenek tudatában.

Ha számot vetek az emberi akaratot magába foglaló számtalan körülménnyel és azok indokaival, egy körkerületet látok, mely az akaratot körbezárja; ám ez a körkerület folyvást mozgásban van, élő és forgandó; ívét és középpontját pedig minden nap, minden percben és másodpercben máshová helyezi. Ennek következtében aztán a belé zárt emberi akarat is minden pillanatban más és más kölcsönhatásokkal él, szabadsága pedig pontosan ebből következik.

Szabadság és sors egymás ellentétei; távolról és közelről nézve viszont egyazon akarat különböző arcai csupán.

Ezért nem létezik balszerencse. Ha nincs szerencséjük, úgy az azt jelenti, valami hiányzik Önökből; ezt a valamit kell tehát megismerniük, hogy aztán a környező szándékok kölcsönhatását megvizsgálva a lehető legkönnyebben helyezhessék át a maguk körének kerületét.

Csak egy példa az ezerből. Azok közül, akiket szeretek és tisztelek, sokan szapulják a közönség új kedvenceit. Eugene Sue-t, Paul Féval-t például, e lelkes tollforgatókat; de az ő tehetségük, bármilyen könnyed is legyen ez a tehetség, ettől még nem lesz kevesebb, a barátaim pedig a haragnak nem sok hasznát veszik, sőt inkább hasznát vesztik, – hiszen a rosszallásuk kidobott idő csupán, ami a legértéktelenebb dolog a világon. Nem kérdés, hogy a szív vagy a forma irodalma magasrendűbb-e az éppen divatosnál. Ehhez kétség sem fér, legalábbis szerintem. Ez az ítélet azonban mindaddig csak felerészben lesz igaz, amíg Önök nem lesznek olyan tehetségesek a saját műfajukban, mint amilyen Eugene Sue a sajátjában. Szítsanak csak ugyanekkora lelkesedést másféle módszerekkel; legyen az erejük egyenlő, sőt nagyobb az övénél az ellenkező irányban; emeljék a dózist a kétszeresére, háromszorosára, négyszeresére, amíg ugyanazt a töménységet el nem érik és meglátják: nem lesz többé joguk a közízlést átkozni, mert a közízlés Önökkel lesz. Ám addig is: vae victis! mert az erő az egyetlen valódi és legfelsőbb igazság.



II.

A bérekről


Bármilyen szép is legyen egy ház, az mindenek előtt, – mielőtt még a szépsége megmutatkozna, – ennyi-és-ennyi méter magas és széles. – Éppígy az irodalom is, melyet a legnehezebb egy pillantással felbecsülni – ugyanígy mindenek előtt bizonyos számú megtöltött hasáb; az irodalom építészének pedig, ha a puszta neve nem garancia a sikerre, a munkáját mindenáron el kell adnia.

Vannak fiatalemberek, akik így beszélnek: "Ha csak ennyit kapok érte, ugyan mért bajlódjak vele?” Pedig jobb művet is kínálhattak volna eladásra; ekkor pedig csak a közönség pillanatnyi igényei, a természet törvénye lopta volna meg őket; így viszont önmagukat sikerült meglopniuk; – a rossz fizetésük mellé megbecsülést szerezhettek volna; így azonban a rossz fizetés mellett csupán elvesztették azt.

Mindent, amit erről a témáról írhatok, ebbe az egyetlen alaptörvénybe sűrítek, melyet megfontolás végett örökül hagyok az összes filozófus, történész és üzletember számára: Csakis a szép érzések által juthatunk vagyonhoz!

Akik azt mondják: "Minek törje magát az ember ilyen kevésért!”, azok lesznek, akik később, ha már révbe értek, folytatásonként 200 frankért akarják majd a könyveiket eladni, és akik, miután kidobták őket, másnap 100 frank veszteséggel kínálják ugyanazt.

A józan ember így gondolkozik: "Úgy hiszem, ez ennyit-és-ennyit ér, elvégre rendkívül tehetséges vagyok; ám ha engedményeket kell tennem, megteszem, hogy ne hagyjanak faképnél.”


III.

A rokonszenvről és az ellenszenvről


A szerelemben, mint az irodalomban, a rokonszenv akaratlanul alakul ki; ettől függetlenül utólag ki is kell érdemelni azt, ebben pedig az észnek is megvan a maga utólagos szerepe.

Az igazi rokonszenv tökéletes, mert a két személy eggyéolvad benne – a hamis rokonszenvnél viszont nincs utálatosabb, mivel csakis az egyik felet érinti, ráadásul híján van még az eredeti közönynek is, mely még mindig jobb az alakoskodást és a csalódást követő gyűlöletnél.

Ezért ismerem el és csodálom a bajtársiasságot, már amennyiben az elme és a vérmérséklet alapvető hasonlóságán alapszik. Ez egyike a természet szent megnyilvánulásainak, melyekre alkalmazható az ősi törvény: egységben az erő.

Az őszinteségnek és a naivitásnak ugyanezen törvénye kell kormányozza az ellenszenvet is. Mégis vannak olyan emberek, akik ugyanolyan meggondolatlanul koholják a gyűlöletüket, mint a csodálatukat. Roppant elővigyázatlanság ellenséget szerezni magunknak – már amennyiben sem hasznunk, sem előnyünk nem származik belőle. Egy pofon, ha elhibázott is, nem kevésbé sebzi meg a lelket, arról nem is beszélve, hogy ellenben jobb- vagy balfelől bárkit eltalálhat, aki csak tanúja a küzdelemnek.

Az egyik nap egy hitelezőm zavart meg vívólecke közben; erre tőröm csapásaival kergettem végig a lépcsőházon. Mikor visszatértem, a fegyvermester, ez a békés óriás, aki egy fújásával a földre teríthetett volna, jól le is teremtett: "Hogy maga hogyan pazarolja az ellenszenvét! egy költő! egy gondolkodó! pfuj!” – A vívásból két csörtét is elszalasztottam, ki voltam fulladva, szégyent hoztam a saját fejemre, és kivívnom is csak egy újabb ember megvetését sikerült – a hitelezőét, akinek ártanom viszont nem sokat sikerült.

A gyűlölet valójában még a Borgiák italánál is értékesebb párlat – hiszen a saját vérünk, egészségünk, nyugalmunk van benne, és két harmad részt a szerelmünk is! Legyünk hát fösvények vele, ha osztogatjuk!



IV.

A lehúzó kritikáról


A lehúzó kritika fegyverét csak a tévelygések cinkosai ellen szabad alkalmaznunk. Erős emberként öngyilkosság volna egy másik erősnek támadniuk; lehet, hogy mindenben nem értenek egyet, de néhány esetben mégis találnak majd egyező pontokat.

Két módszere van annak, hogy valakit porig alázzunk: a görbe és az egyenes út, mely egyben a legrövidebb.

A görbe útra elég példát találhatunk J. Janin tárcáiban. Ez a módszer anélkül szórakoztatja bámész közönséget, hogy bármiben az épülésére szolgálna.

Az egyenes út módszerét jelenleg néhány angol újságíró gyakorolja nagy sikerrel; Párizsban azonban hanyatlásnak indult; úgy tűnik nekem, mintha még maga Granier de Cassagnac is megfeledkezett volna róla. Az egyenes út híve így beszél: "X... úr becstelen alak, ráadásul idióta is; a következőkben ezt fogom bebizonyítani," és ezután be is bizonyítja! – primo, – secundo, – tertio, – stb. Ezt a módszert ajánlom mindenkinek, akinek szilárd hite van az igazában, és kemény ökle hozzá, hogy megvédje azt.

Egy célját tévesztett gúnyirat végzetes baleset, olyan nyílvessző, mely visszafordul, legjobb esetben is megsebezve az íjász karját jöttében, olyan golyó, mely visszapattanva akár halálos is lehet arra, aki lőtte.



V.

A munkamódszerekről

Manapság sokat kell termelnünk; – gyorsan kell tehát haladni; – így hát lassan kell járnunk, hogy tovább érhessünk; vagyis nem engedhetünk meg magunknak egyetlen kárba veszett mozdulatot, egyetlen felesleges tollvonást sem.

A gyors íráshoz rengeteg előzetes gondolkodás szükséges – a témánkat magunkkal kell cipelni mindenhová, a parkba, a fürdőbe, az étterembe, szinte még a szeretőnk ágyába is. E. Delacroix mondta nekem egy nap: "A művészet olyannyira eszmei és illékony dolog, hogy az eszközök sosem elég tiszták hozzá, a munkamódszer pedig soha nem lehet elég hatékony." Ugyanígy van az irodalommal is; – ezért nem vagyok én a javítások, áthúzások híve; ezek ugyanis csak homályossá teszik a gondolat tiszta tükrét.

Néhányan, méghozzá a lekiválóbbak és leglelkiismeretesebbek közül, – mint például Édouard Ourliac, – azzal kezdik, hogy rengeteg papírt írkálnak tele; azt mondják ez olyan nekik, mint amikor a festő a vásznát alapozza. – E zavaros gyakorlat célja nem más, mint hogy eleinte nem akarnak semmit veszni hagyni, később pedig minden újraíráskor nyesnek, metszenek valamennyit az anyagból. De ha a végeredmény mégoly kiváló is lesz esetleg, az eljárás során akkor is rengeteg idő és tehetség megy pocsékba. A vásznat alapozáskor még nem kell színekkel telerakni; ilyenkor egy halvány vázlatra van mindössze szükség, melyen néhány könnyed és áttetsző vonallal elrendezzük az alakokat. – A vászon már le kell legyen alapozva – lélekben – azon pillanatban, mikor az író tollat fog, hogy leírja a címet.

Mesélik, hogy Balzac fantasztikus és rendetlen módon folyton telefirkálta a kéziratait és a kefelevonatokat. Így aztán a regénye születések sorozatán ment keresztül, melyek során nemcsak a mondat egysége töredezett szét, hanem a műé is. Kétségtelen, hogy e helytelen módszer miatt érezhető a stílusában valami tudom is én milyen szedett-vedett, zavaros, elkalandozó jelleg, – mely egyben e hatalmas történetíró egyetlen hibája.



VI.

Az ihletről és a napi munkáról


Az orgia többé nem nővére az ihletnek: rég leszámoltunk már ezzel a parázna rokonnal. Egyes széplelkek gyengesége és gyors kifáradása elég bizonyságul szolgál e gyűlöletes tévképzet ellen.

Az egyetlen dolog, melyre egy termékeny írónak szüksége van, a tartalmas és rendszeres táplálék. Az ihlet minden kétséget kizárólag a mindennapi munka szolgálója. E két ellentét nem zárja ki jobban egymást, mint bármely más ellentét a természetben. Az ihlet ugyanúgy szabályozható, mint az éhség, az emésztés, vagy az alvás. Kétségtelen, hogy az emberben működik egyfajta égi mechanika, ám ezt nem kell szégyellnünk, hanem épp ellenkezőleg, a legragyogóbbat kell belőle kihoznunk, mint az orvostudomány a test gépezetéből. Ha azt akarjuk, hogy szüntelenül a megírandó mű lebeghessen a szemünk előtt, a mindennapi munka lesz majd, ami elhozza számunkra az ihletet, – éppúgy, ahogyan az olvasható kézírás tisztábbá teszi a gondolatot, és ahogy a nyugodt és ereje teljében lévő gondolkodás segít olvashatóan írni; hiszen régen lejárt már a rossz művek ideje.



VII.

A költészetről

Azoknak, akik sikerrel vetik vagy vetették magukat a költészetbe, azt ajánlom, hogy soha ne hagyják el. A poézis egyike azon művészeteknek, melyek a legtöbbet hoznak a konyhára; ám olyan befektetés ez, melynek a kamataihoz csak későn jutunk hozzá, – akkor viszont annál többhöz.

Az irigyeknek csak annyit mondok: idézzenek nekem, ha tudnak, akár csak egyetlen jó verset is, mely anyagi romlásba döntött volna egy kiadót!

Morális szempontból nézve a költészet olyan markánsan választja szét az első- és másodrendű szellemeket, hogy még a legpolgáribb közönség számára is világos, hogy kit pártol ez a könyörtelen isten. Ismerek olyan embereket, aki csak azért olvassák Théophile Gautier gyakran középszerű írásait, mert ő írta A halál komédiája című művet is; valószínű persze, hogy mi sem jutna el hozzájuk az utóbbi minden fennségéből, de azért mégiscsak tudják, hogy egy igazi költővel van dolguk.

És miért is lenne mindez meglepő, ha egyszer minden jó karban lévő ember képes két napig meglenni étel nélkül, – de költészet nélkül soha?

Az a művészet, mely a legsürgetőbb szükségletet elégíti ki, lesz mindig a legmegbecsültebb és a legjövedelmezőbb.



VIII.

A hitelezőkről


Bizonyára emlékeznek még arra a komédiára, mely A rendetlen zseni címet viselte. Nos, az hogy a rendetlenséghez néha zsenialitás is párosul, mindössze arra bizonyíték, hogy a zsenialitás olyannyira erős valami, ami még ezen is felül tud kerekedni; sajnálatos módon azonban jónéhány fiatalember számára ez a cím azt sugallta, hogy a kettő közötti kapcsolat nem csupán véletlen, hanem inkább a szükségszerűség műve.

Erősen kétlem, hogy Goethének lettek volna hitelezői; még maga Hoffmann, a rendetlen Hoffmann is, miközben egyre gyakrabban szorította rá a szükség, szüntelenül arra vágyakozott, hogy megszabadulhasson tőlük, ráadásul pont akkor halt meg, mikor már egy nagyvonalúbb élet lehetősége még ragyogóbb szárnyalást engedett volna a zsenijének.

Sose legyenek hitelezőik; ha tetszik, csináljanak úgy, mintha lennének – ez minden, amit tanácsolni tudok.



IX.

A nőkről


Ha tartani akarom magam a kontrasztok törvényéhez, mely a morális rendet éppúgy kormányozza, mint a fizika törvényeit, az irodalmárokra veszélyes nők osztályába kell soroljam a férjes asszonyt, a kékharisnyát és a színésznőt; – a férjes asszonyt, mert természeténél fogva két férfihoz tartozik, így aztán túl könnyű prédája lehet a költő despotikus lelkének; – a kékharisnyát, hiszen minden kékharisnya valójában csak egy-egy elhibázott férfi; – a színésznőt pedig azért, mert bár dörgölőzik az irodalomhoz, mégis útszéli nyelven beszél, – és végül azért is, mert valójában nem is igazi nő a szó minden értelmében, – a közönség fontosabb lévén számára, mint a szerelem.

Vagy el tudnak képzelni egy költőt, aki a választottjába szerelmes, mégis végig kell néznie, amint az éppen férfiszerepben tetszeleg a színpadon? Hiszem, hogy nem lenne más választása, mint felgyújtani a színházat.

Vagy el tudják képzelni ugyanezt a szerencsétlen flótást, amint kénytelen szerepet írni egy tehetségtelen színésznőnek, akit szeret?

És ezt a másikat, amint azon izzad, hogy epigrammáival visszafordítsa a földszint közönségére mindazt a fájdalmat, melyet ez a közönség okozott neki e legdrágább lényen keresztül, – e lényen, melyet a keletiek otthon hármas kulcsra zárnak, mielőtt Párizsba jönnének jogot tanulni? Mert minden irodalmár időről időre megcsömörlik az irodalomtól: ezért e szabad és büszke lelkek, e megfáradt szellemek számára, akiknek mindig szükségük lesz a hetednapi pihenőre – csakis két fajta nőt ajánlhatok: a leánykát és az együgyű asszonyt, – vagyis a szerelmet, vagy a mindennapi meleg ételt. – Testvéreim, van-e még szükség további magyarázatra?


(Dunajcsik Mátyás fordítása.)

10:07 | bölcsesség | író | Editor Diaboli | |

Bemutatkozás
Érted van, nem ellened. Utálj, tanulj - rajtad áll.
Statisztika