Magukat csapják be azok, akik folyton keverik a különböző nyelveket. Valóban hiányozhat a nyelvedből itt-ott egy-egy jelző, például annak a bizonyos fiatal árpa-zöld színnek a jelölésére, amelyet esetleg megtalálok a szomszédom nyelvében. Csakhogy itt egyszerűen jelekről van szó. Például jelezhetem szerelmem minőségét egyszerűen azzal is, ha azt mondom, hogy az asszony szép. Vagy például barátom kiválóságát azzal, hogy kiemelem szerénységét. De ezzel semmi olyant nem mondok, ami élettel teli mozgás. Csak amolyan holt tárgyról alkotok véleményt.

Bizonnyal vannak népek, amelyek valamiféle minőséget alkottak különböző minőségekből. Amelyek más nevet adtak a másik rajznak, bár ugyanazokkal az anyagokkal készítették. És amelyeknek külön szavuk van ennek kifejezésére. Így például lehetséges olyan szó, amely azt a mélabús hangulatot jelzi, amelyik esténként házad kapuja előtt ok nélkül telepszik rád, amikor már nem éget a nap, s az éjszaka nemsokára majd fél lángra állít téged, ahogyan éjjelente te szoktad a lámpát, azt a szomorkás érzést, amely életedet elszomorító félelem, mert gyermekeid lélegzete mindig oly könnyen átvált a betegség szaggatott lihegésébe, ahogyan a hegyre felhágva lep meg a félelem, hogy lemondanak az erőfeszítésről, s szeretnéd őket kézen fogni, hogy felsegítsd őket. Egy ilyen szó a te saját élettapasztalatodnak és néped hagyományainak a kifejezésére válhatna, ha úgy hozná a sors, hogy gyakran használják.

Így azonban semmi olyant nem közlök veled, amit ne tudnál. Az én beszédem lényegében nem arra való, hogy már megvalósult egészeket hordozzon, mint például pirosra festeni a virágot, hanem hogy a legegyszerűbb szavak segítségével megteremtse azokat a műveleteket, amelyek termőre fordítanak; nem annak a megállapítása a feladata, hogy ez vagy az az asszony szép, hanem hogy úgy megcsendesítette szívedet, akárcsak délután a szökőkút csobogása.

És ragaszkodnod kell azokhoz a módozatokhoz, amelyeket néped géniusza tesz lehetővé, amelyek népek géniuszának a szellemében kötnek meg, akárcsak a fűzfakosarat a háncs, a tengert a hálók. De ha kevered a különféle nyelveket, azzal egyáltalán nem gazdagítod az embert, hanem inkább kiüríted, mert ahelyett, hogy rejtélyes műveleteiben fejeznéd ki az életet, csupán már kész és elkoptatott műveleteket kínálsz neki, és ahelyett, hogy azt a felfedezést fejeznéd ki, amelyet az az előbb említett zöld szín kelt benned, hogy miként táplál téged, milyen változást idéz elő benned a fiatal árpamező megpillantása sivatagból való hazatérésedkor, megelégszel a készen kínálkozó szóval, amelyik azzal, hogy módot ad a jelzésre, megkímél a megragadás fáradságától.

Mert hiú és elbizakodott voltál, amikor azt hitted, meg tudsz nevezni minden színt, ha ott keresed a nevüket, ahol fel vannak sorolva: a szótárban, és minden érzelmet, ha onnan veszed az elnevezésüket, ahol átéljük őket, ahol a szó nemzedékek élményeit sűríti magába, és minden meghitt hangulatot – amilyen például az est melankóliája –, ha ott keresed a nevüket, ahol egyszer véletlenül kimondták őket. S azt hiszed, hogy az ember gazdagabb lesz tőle, ha ennyi mindenféle zagyvasággal tömik a fejét. Holott az ember egyetlen igazi gazdagsága és isteni jellege egyáltalában nem az, hogy hivatkozhat a szótárra, hanem a lényege az, hogy kiléphet önmagából, márpedig pontosan ez az, aminek a kifejezésére nincsen szó, de ha volna, sem mondanál vele semmit, különben is több szó kellene hozzá, mint amennyi a homokszem a tengerparton.

Azzal összehasonlítva, amit mondani tudnál, mit jelentenek az innen-onnan összelopkodott szavak, amelyektől csak megromlik a nyelved?

Mert megnevezni csak az egymástól elkülönülő hegycsúcsokat tudhatod, amelyek fényesebb világot teremtenek számodra. Lehetséges, hogy ily módon, ha alkotok, némi új igazsággal gazdagítlak, mert jól megfogalmazott nevük valami új istenség nevévé válik szívedben. Mert az istenség bizonyos kapcsolatot fejez ki olyan tulajdonságok között, amelyeknek az elemei nem újak, de újjá lettek általa.

Mert megfogantam. És helyes, hogy tüzes vassal égessem be szívedbe azt a számot, amelyik gyarapítani tud téged. Attól való félelmemben, hogy el találsz tévedni.

De tudd meg, hogy a záróköveken kívül, amelyeket nem te, hanem mások fedtek fel előttem, te semmi olyat nem jelezhetsz számomra szavakkal, ami a lényeged és életed. És nem vagyok hajlandó meghatódni tőle, ha az eget vörösre, a tengert kékre fested, mert akkor igazán nem kerülne fáradságodba, hogy felkavard érzelmeimet!

Ha meg akarsz indítani, köss meg nyelved kötelékeivel: éppen ezért isteni művelet a stílus. Mert akkor a saját struktúrádat kényszeríted rám, életednek azokat az érzéseit, amelyekhez fogható nincsen a világon. Mert lehet, hogy mindenki beszélt már a csillagokról, a forrásról meg a hegységekről, de még senki sem mondta neked, hogy hágj fel a hegyre, és a csillagok kútjaiból csorduló tiszta tejjel enyhítsd szomjadat.

De ha létezik véletlenül olyan nyelv, amelyben van ilyen szó, akkor én semmit sem találtam fel, nem hozok semmi olyat, ami él. Ne csinálj magadnak gondot ebből a szóból, ha nincsen rá mindennap szükséged. Mert hamis istenek azok, amelyek nem kerülnek bele esti imáidba.

Előfordul azonban, hogy a kép megvilágosít, és akkor ez a kép hegygerinc, és a tetejéről szemlélve rendben összeáll a táj. És isteni ajándék. Adj neki nevet, hogy emlékezz rá.