2006. augusztus 28., hétfő

A remekműről és a tökéletességről

 

„Az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a művészi alkotás emberfölötti csoda.

Azt, ami a szép műveket széppé teszi, a jelenségvilág tényei közt hiába keressük. A remekművek lehetnek egyszerüek, bonyolultak, rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a kontár-művek is. Csak épp a remekműben megvan az a csodálatos delejesség, mely a kontárműből hiányzik, s amelyet a jelenségvilág körülményeiből nem lehet levezetni.

A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az időtlen dereng át az időbeli világba.”

– Weöres Sándor, A teljesség felé

 

„Nincs olyan kötött formában író poéta, még ha botcsinálta vagy jelentéktelen költő is, aki ne cizellált volna (társalgás közben is gyakran használja ezt az igét) egy tökéletes szonettet, amolyan miniatűr emlékművet, amely a remélt halhatatlanság foglalata, s amelyet az új, romboló idők is megkímélnek majd. Az ilyen szonettban persze többnyire nincsen sallang, lévén az egész vers egyetlen sallang: tehát merő üledék, hiábavalóság. Ezt a tartós tévhitet – lásd Sir Thomas Browne: Urn burial – Flaubert a következő mondásban fogalmazta meg s ajánlotta mások figyelmébe: A tökéletes fogalmazás (a szó legmagasztosabb értelmében) úgy hat a gondolatra, amint a Sztüx vize Akhilleusz testére: sebezhetetlenné és elpusztíthatatlanná teszi.* Határozott ítélet, csakhogy én még semmiféle bizonyítékot nem találtam az igazolására. (Eltekintek a Sztüx erősítő hatásától; ama pokolból származó emlék amúgy sem tekinthető érvnek, hanem csak nyomatéknak.) A tökéletes oldal – olyan oldal, amelyen egyetlen szó sem változtatható meg büntetlenül – a legkétesebb valamennyi lap között. A nyelv változása megsemmisíti a mellékjelentéseket, az árnyalatokat; pedig hát épp a „tökéletes” oldal rendelkezik efféle erényekkel, így az avul el a legkönnyebben. Az az oldal ellenben, amely a halhatatlanságra pályázik, épségben átvészeli a sajtóhibák, az átdolgozások, a felületes olvasás, az értetlenség tűzpróbáját. Góngora verseiben egyetlen sort sem lehet büntetlenül megváltoztatni (legalábbis ezt állítják a szöveg közreadói); bezzeg a Don Quijote posztumusz csatákat nyer a fordítói ellen, s túlél minden gondatlan kiadást. Heine sosem olvasta spanyolul a művet, mégis örök időkre felmagasztalta. Sokkal élőbb a Don Quijote német vagy skandináv vagy hindosztáni árnyképe, mint ama stiliszta költő megannyi bódító szóvirága.

 

Nem szeretném, ha azt a tanulságot vonnák le e megállapításból, hogy a kétségbeesés vagy a nihilizmus szól belőlem. Nincs szándékomban hanyagságra buzdítani, s azt sem hiszem, hogy valamiféle rejtélyes értéket hordozna egy-egy ügyetlen mondat vagy lapos jelző. Csak azt állítom, hogy ha önszántunkból lemondunk néhány apróbb élvezetről – mint amilyen a szemet gyönyörködtető metafora, a fülnek kellemes ritmus, továbbá az indulatszókban vagy a fordított szórendben rejlő meglepetés –, magunk is megbizonyosodhatunk róla, hogy a feldolgozott téma iránti szenvedély határozza meg leginkább az írót, s ezzel mindent elmondtam.”

– Jorge Luis Borges, Az olvasó babonás etikája

 

* Correspondance, II, 199. old.

 

18:47 | idézet | MarquezUnread | |

Bemutatkozás
Érted van, nem ellened. Utálj, tanulj - rajtad áll.
Statisztika