2006. szeptember 25., hétfő

Hogyan kezdj idegen nyelven publikálni?

Noha több módja is van annak, hogy egy író külföldön is megjelenjen, és ezek közül a legkényelmesebb és legideálisabb, ha a kiadója vagy egy ügynök/menedzser keres ehhez partnert, amennyiben van ideje és kitartása, saját maga is megpróbálkozhat művei lefordíttatásával és eladásával.


Nem szabad azonban a külföldi megjelenéstől dolláresőt és azonnali hírnevet várni. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy azonnal sikerül megjelenni, másrészt a megjelenés jó eséllyel csepp lesz a tengerben. Mindenkinek magának kell eldöntenie, érdemes-e időt, pénzt és hitet belefektetnie a talpalásba, és hogy tulajdonképpen mit is vár.


Első lépésként ki kell válogatni a legjobbnak ítélt novellákat. Nem érdemes rögtön regénnyel indítani; egyrészt egy irodalmi ügynök érdeklődésének felkeltése kicsit más, mint egy magazinnak eladni egy novellát, másrészt bárminek, ami hosszabb húsz oldalnál, olyan nagy a fordítási költsége, hogy a legtöbb író egyszerre nem képes kipengetni. Az egyszerűség kedvéért legyen mondjuk három novella. Ezek témája ne legyen túlságosan helyi, ne hemzsegjenek benne olyan utalások, amelyeket egy külföldi bajosan ért meg, vagy csak lábjegyzettel – a magyar vonatkozások egzotikusnak is tűnhetnek, de rizikós arra építeni, hogy pont emiatt fog bejönni a szerkesztőnek (viszont, ha pont olyan a szerkesztő, akkor ettől lesz számára a novella csemege).


Miután a novellákat kiválasztottad, menj végig még egyszer rajtuk a polírkoronggal. Ha szerepelnek benne magyar vonatkozások, gondold át, megérti-e azokat egy külföldi olvasó magától, vagy be kell toldanod esetleg egy magyarázó félmondatot.


Utána kerülhet sor a fordításra. Ha tudsz olyan szinten angolul, hogy magad fordítsd le a novelláidat, rengeteg pénzt spórolhatsz meg. Kétnyelvű vagy anyanyelvi fordító ugyanis minimum 2 Ft/karakter díjazást fog besöpörni tőled, és ez hosszabb novella esetén nem kevés. (Többet kap a fordító, mint te kapnál a novelládért, ha itthon értékesítenéd.) Ez a pénz nem biztos, hogy valaha is megtérül, abból a lefordított novellából legalábbis. Ezért csak akkor vágj bele, ha úgy érzed, így is megéri.


A fordítóval ne felejts el szerződést kötni! Később, ha a novelládat elfogadták és közölni szeretnék a magazinok, szükséged lesz rá – a fordítónak éppúgy vannak szerzői jogai a fordításra, mint neked az eredeti novellára.


Ezután formázd meg a fordítást. Az oldal bal oldalán szerepeljen először a neved, a címed, emalcímed, a jobb felső sarokban pedig tüntesd fel a szavak számát, felfelé kerekítve. Ezek alatt szerepeljen a cím néhány sorkihagyás után (ne használj csupa kapitálist, elég, ha csak simán begépeled), a neved még egyszer, majd sorkihagyás után maga a szöveg: ezt dupla sorközzel igazítsd bal margóra (jobb oldalon tehát cakkos maradjon a szöveg). Használj jól olvasható, általánosan elterjedt betűtípust: Times New Roman, Arial vagy Courier fontot. Ha a történetedben használsz dőlt betűt, cseréld le azoknak a szövegrészét aláhúzásra, és semmilyen más szövegformázást ne használj. Az első oldal kivételével minden oldal tetején tüntesd fel a neved, a novella címét, valamint az oldalszámot (élőfej). A jeleneteket kettős kereszt jellel (#) válaszd el egymástól. A mondat végi pontok után tegyél két space-t (a szerkesztő tapasztalatom szerint nem haragszik meg akkor sem, ha ezt nem teszed). A hosszú gondolatjeleket két kötőjellel jelöld (--). A kézirat végére gépeld be, hogy vége <end>, és ne felejtsd el odaírni, ki fordította a szöveget.

Utána írd meg a kísérőlevelet. Ne felejtsd le róla a neved, a címed, emailcímed. Ha a szerkesztő neve ismert, kétszer is ellenőrizd, helyesen írtad-e le! Segíthet, ha van már publikációd (angol nyelvű publikáció elsősorban; ez nyilván a sokadik eladott novellánál fog szerepet játszani), és ha értesz ahhoz, amiről írsz, de ne zsúfold tele a levelet érdemeid felsorolásával. Ha a kéziratot postán küldöd, a levélben jelezd, hogy eldobható-e. Ha az adott novella korábban már megjelent, feltétlenül jelezd!


Aztán jön a nehéz része a dolognak: ki kell választanod a magazint/antológiát, ahová elküldöd a novelláidat. Legjobb, ha megveszed a Writer's Market című kiadványt, amely évente jelenik meg, és nehéz, mint egy telefonkönyv: ez tartalmazza a legtöbb amerikai/angol/ausztrál kiadó, magazin, e-zine, és irodalmi ügynök nevét, elérhetőségét és mindazokat a fontos információkat, amelyek segíthetnek a kiválasztásukban: milyen témákra szakosodtak, milyen történeteket keresnek és milyen terjedelemben, milyen gyakran jelennek meg, illetve mennyit fizetnek. Ha nem akarsz befektetni erre a könyvre, a neten is kereshetsz magadnak piacot, több on-line keresőmotor is segíti az írókat, a legjobb közülük a Duotrope és a Storypilot. Javaslom, hogy keresésedet szűkítsd le olyan magazinokra, amelyek e-mailen keresztül is fogadnak kéziratot – ha postán küldöd a novelláidat, minden esetben mellékelned kell felbélyegzett és magadnak megcímzett válaszborítékot, márpedig a nemzetközi postai kupon csak a nagyobb postákon kapható, és nem is olcsó.

Legjobb, ha első lépésben amerikai és angol magazinok között kutakodsz. Tapasztalat szerint az európai magazinok nagy része (lengyel, cseh, ukrán, spanyol, francia magazinokról beszélünk) sokkal szívesebben fogad novellát, ha az korábban már angolul megjelent. Ha mégis meg akarsz próbálkozni velük, akkor ajánlani tudom Douglas Smith listáját.

Miután kiválasztottad az első magazinokat, ahová elküldöd a novelláidat, és tájékozódtál a honlapjukon, nyiss meg egy Excel táblázatot, és vezesd fel bele a magazin nevét, a novellád címét, az elküldés időpontját, valamint a válasz megérkezését is. Mivel gyakran hónapokig kell várnod egy-egy válaszra, így legalább mindig tudni fogod, melyik novellád épp kinél van.


Küldd el e-mailben a kísérőlevelet és a novellát egy olyan címről, amelyik megbízható! A legtöbb magazin nem szereti a csatolt állományokat, és ezt jelzi is a honlapján. Ebben az esetben a kísérőlevél mögé másold be az emailbe a novellád teljes szövegét.


Utána várj.


Ne lepjen meg, ha elutasítást kapsz; ez a dolgok normális menetéhez tartozik. Nem biztos, hogy pont megfelelő magazinnak küldted el az írásod, és talán éppen nincsen rá kapacitásuk. Az elutasítás nem feltétlenül azt jelenti, hogy pocsék a novellád (bár tíz-húsz elutasítás után érdemes elgondolkozni). Legtöbb esetben hivatalos formalevelet fogsz kapni. Teljesen hiábavaló visszaírni a szerkesztőnek, hogy magyarázza el, mi nem tetszett neki, mert erre úgysem lesz ideje, és fölöslegesen gyűröd az agyát vele. Vezesd fel az elutasítás időpontját az Excel táblázatba, és küldd el a novellát egy másik magazinnak!


Sok szerencsét!

9:01 | trükktár | Hanna | |

2006. szeptember 18., hétfő

Kétes eredmények

Az internet valódi kincsesbánya: egymást érik az irodalmi pályázatok és eredményhirdetések. Akad külön drámaíró pályázat, sci-fi pályázat, versíró pályázat, van olyan is, ahol egy egész novelláskötetre való irománnyal lehet csak indulni... de akinek ennyi írása nincs, és egyetlen oldalra le tudja szűkíteni a mondandóját, az akár nevezhetett az Albannach Skót Kulturális Egyesület "skót novellaíró pályázatára" is.

A cikkben azt állítják, a zsűri újságírókból és írókból állt, döntését pedig nagy nehézségek árán tudta csak meghozni. A három győztes novellát olvasva azonban érdekes, hogy tekinthetik őket publikálásra alkalmasnak? (Az egyesület angol-magyar nyelvű kiadványában megjelennek a novellák.)

"- Hát had nézzem meg ezt a kis aranybogarat!" - Az MTA talán egyszer, mint pl. a "de viszont" esetében, engedélyezi a "sereg" szó használatát is 'hadd' értelemben. Hiszen a "hadd" helyett oly gyakran előforduló "had" - írott formában - legalább annyira elterjedt, mint szóban a "de viszont". Így legalább kevesebben tévesztenék el, és én sem idéznék ilyesféle bakit a győztes(!) novellából.

Az igazi gond mégis az, hogy mindhárom, leközölt írás hemzseg a kliséktől (is).

"...borzasztóan bosszantotta felesége rokonainak viselkedése, különösképp a nagymamáé, aki naphosszat tündérekről szóló rémmeséivel és ostoba babonáival traktálta őket. A különös, erdei szellemekről és lidércekről, akik emberi gyermekeket rabolnak és saját fattyaikat hagyják helyükbe a háziaknak, maga is rengeteg mesét hallott ifjú korában, ezért különösen idegesítette. Ki törődik ilyen ostobaságokkal a mozdonyok, távbeszélők korában?" (Az I. helyezett írásból. A részlet a novella első felében olvasható, előre vetítve a végkifejletet. Biztos, hogy rácáfol a férj materializmusára a természetfeletti, mint ahogy azt már megszokhattuk: majd' minden valamire való fiction történetben kell egy szkeptikus, aki aztán csúnyán megjárja, mert nem hitt a gonosz manók/tündérek/földönkívüliek/szellemek létezésében...)

"– Ugyan-ugyan, csak nem gondolják, hogy az én koromban számít még a pénz? – Ez persze igencsak jelentős füllentés volt, mert ha valamit máig szeretett, akkor az a pénz volt. – Természetesen mindez ajándék. Rég hallottam magyar szót, örömet szereztek vele, csak ezt szeretném viszonozni, de ha megengedik, erről nem beszélnék többet. Kérem, fogadják el és menjenek. Jó utat hazáig! – azzal máris hátat fordított, ne lássák, ahogy elérzékenyül azon, amit nem kapott meg az élettől. Ha születik gyermeke, mára már hasonló korú unokái is lehetnének." - írja a szerző a II. helyezett novellában a skót főszereplőről. Aki, mivel skót, szükségképpen anyagias is. És persze mi sem legyezi jobban a magyar hiúságot, mint hogy egy külföldi szájába adni a dícsérő, méltató, elismerő szavakat/gondolatokat a magyarokról; miért is ne lehetne egy régi - '56-os menekült - szerelme... A téma amúgy is igen aktuális.

Ugyanezen írás befejezéseként cseppfolyós giccsbe ágyazott, a tanmese és az úti élménybeszámoló egyfajta keverékét kapjuk:

"– Különös öregúr. A <skót>, aki akár dinnyére is iszik sört. Már ha ráviszi a gusztusa. Mindenesetre ezután más kép él bennem róluk. – Azzal boldogan ölelték át egymást és hagyták hátuk mögött a Royal Mile-t és vele, lassan kigördülő buszukkal egy korábban általuk ismeretlen, majd útjuk során nagyon megszeretett országot."

A III. helyezett írás pedig így kezdődik:

"A legnagyobb szeretet, tisztelet és Isten kiválasztott szentjeinek kijáró vallásos áhítat övezi III. Malcolm skót király feleségét, Margit királynét. Ki volt ez a csodatévő, legendás személy?" A novella címe, ha még nem említettem volna, Margit királyné.

Remek példa arra, hogyan NE akarjuk a jellemfejlődést ill. meghatározó motivációk kialakulását ábrázolni egy egy oldalas novellában. Hogy dönt úgy egy fiatal nő szinte egyik pillanatról a másikra, hogy hozzámegy valakihez, akit nem is ismer. Mert "talán éppen ez a küldetése, élete értelme, feladata. Isten idevetette őket, és a skót uralkodó megkérte a kezét. Ez a vár most csendes és hideg, akár a király lénye. A nép szegény és betegségek tizedelik. Az utcákon éhező gyerekeket látott. (...) Olyan sok tennivaló volna..." (Itt kisebb felsorolás következik, miféle tetteket írhatnak az utódok Margit számlájára.)

Aztán megtörténik az isteni jel ("hirtelen napsugarak törtek elő és aranyos fénnyel ragyogták be a tájat"), és "attól a naptól kezdve (...) éreztette a királlyal, hogy hajlik feléje, néha könnyedén megérintette a karját, vagy rámosolygott..."

Ezek a részletek pedig külön kiemelést érdemelnek:

"a komoly, szakállas arcra keserű vonásokat rajzolt az erőszak gyakorlása, a sok kiontott vér látványa, a döntések súlya"

"A királylány nem volt ostoba, sem gyermek. Huszonnégy esztendős korára sok mindent látott maga körül és érzékelte, hogy tetszik Malcolmnak"

A versenyt nehezen eldöntő zsűri azonban sem ezt, sem más "apró" hibát nem vett észre a díjazott írásokban. Sőt! Ahogy a cikk fogalmaz: a "novellaíró-pályázatra nem várt mennyiségű és kiváló minőségű pályamű érkezett."

15:22 | link | EnVoice | |

2006. szeptember 17., vasárnap

Írói ígéret

"A szerző hallgatólagos megállapodást köt az olvasóval. Átadsz nekik egy hátizsákot. Megkéred őket, hogy bizonyos dolgokat helyezzenek bele - hogy emlékezzenek rá és tartsák észben -, miközben felfelé hágnak a dombon. Ha egy sárga Volkswagent adsz át nekik, és azt kell a hegy tetejére - vagyis a történet végéig - felvonszolniuk, ám ott rájönnek, hogy a Volkswagennek semmi köze nincs a történetedhez, akkor rettentően felbosszantott olvasókra számíthatsz."

— Frank Conroy

18:29 | idézet | Editor Diaboli | |

2006. szeptember 16., szombat

Mit tudunk az olvasóról?

„Úgy van, hogy nincsen. Az írót ne érdekelje az olvasó, mert az olvasót se érdekli az író. Miközben dehogyis beszélnek, néznek el egymás mellett. Itt ez a mondat, az olvasó magát akarja, mintha egy varázsgömbben, látni. Az olvasó azonosulni akar, átérezni akar, sírni és fellélegezni akar, megrendülni, fényben állni, tudni. Vagy, nem is tudja, de azt akarja, hogy már a második fejezet végén dideregjen a bőrén a kar. Olyat akar olvasni, amitől fáj neki. Nincsen olvasó. Semmi biztosat sem tudunk róla. Ám amikor egyszeriben mégis lesz, mert olvasni kezd a tiszai kőparton, a füves gátoldalban, a téren, akkor meg már író nincs többé. Akkor már csak olvasó van. Így lesz kerek az a világ, amit olvasásnak, az olvasás csodájának hívnak.”
 
– Darvasi László, Mit tudunk az olvasóról?

21:29 | idézet | MarquezUnread | |

2006. szeptember 15., péntek

Rényi András művészettörténész, esztéta a műelemzésről

"Azt szoktam mondani a tanítványaimnak az egyetemen, hogy egészséges lelkületű ember nem fog egy mű "elemzésébe". A műalkotásokat élvezni és figyelni kell, és csak akkor szükséges elkezdeni meditálni rajtuk, ha valami megakasztja zavartalan élvezetünket. Ha a megértés folyamatában valami zavar támad, ha valamit nem értünk, akkor kell elkezdeni értelmezni. Az értelmezés pedig csak akkor lehet sikeres, ha a mű pontos megfigyelésén, részletek, elemek, gondos összeolvasásán alapul (...) ezt (...) én inkább nevezném mű-értelmezésnek -, (…) akkor kezdjünk el elemezni, ha valamit nem értünk, és ez a tény nyugtalanít bennünket." *

* Idézet egy beszélgetésből

21:21 | idézet | EnVoice | |

2006. szeptember 11., hétfő

„Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak”

Antoine de Saint-Exupéry

 

 

Ha halálfenyegette napról akarsz szólni, mondd ezt: „októberi nap”. Mert az októberi nap már gyengül, vénséget sodor feléd. De a novemberi vagy decemberi nap a halálra irányítja figyelmedet, és látom, hogy integetsz. De te nem érdekelsz engem. Mert amit ekkor kapok tőled, nem a halál, hanem a halálra kijelöltség vágya. Márpedig nem ez volt a keresett cél.

Ha a szó felüti fejét mondatod közepén, nyakazd le. Mert nem szót kell nekem mutatnod. Mondatod csapda a vad elfogására. Én nem vagyok kíváncsi a csapdára.

Mert tévedsz a mondandó tárgyát illetően, ha azt hiszed, hogy szóval kifejezhető. Különben, ha ezt mondanád: „mélabú”, mélabús lennék tőle. Ez pedig túlságosan könnyű lenne. Tagadhatatlan, hogy működik benned valami gyenge utánzó hajlam, amitől hasonlítani kezdesz arra, amit mondok. Ha például azt mondom: „dühöngő hullámverés”, akkor valahol belül mintha ide-oda dobálnának a habok. És ha azt mondom: „a katonára halál leselkedik”, valahol, homályosan, aggodalom fog el katonámért. Megszokásból. De ez a művelet felületi. Csak az ér valamit, ha oda tudlak elvezetni, ahonnan úgy látod a világot, ahogyan én akartam.

Mert nem ismerek olyan költeményt, sem olyan képet a költeményben, amely más lenne, mint rád való hatás. Nem ezt vagy azt kell neked megmagyarázni vagy sugallni, ahogyan a legagyafúrtabbak hiszik – hiszen nincs szó sem erről, sem arról –, hanem ilyenné vagy olyanná válásodat kell elősegíteni. Ugyanúgy, ahogyan, ha szobrot csinálok, orra, szájra, állra van szükségem, hogy egymásra való hatásukat érzékeltetve ejtselek hálómba, a neked sugallt vagy mondott ezt vagy azt használom fel arra, hogy segítségével mássá tegyelek.

Mert ha azt mondom: holdvilág, ne képzeld, hogy csak a holdvilágban van rólad szó. Hiszen a napban, a házban vagy a szerelemben is ugyanúgy rólad van szó. De azért választottam éppen a holdvilágot, mert kellett valami jel, amellyel megértetem magamat. Nem választhattam egyszerre mindet. Aztán az a csoda történik, hogy hatásom egyre terebélyesedik, akárcsak a fa, amely kezdetben egészen egyszerű volt: mag; ez a mag azonban, amely még nem valamiféle miniatűr fa volt, gyökeret eresztett, ágakat hajtott, ahogy egyre jobban kitárulkozott az időben. Ugyanígy van az emberrel is. Ha hozzáadok valami egyszerűt, amit talán egyetlen mondatom hordoz magában, hatásom egyre több módon nyilvánul meg, és lényegében változtatom meg ezt az embert, aki ezentúl másként fog viselkedni holdvilágnál, a házában vagy a szerelemben.

Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak. És ettől kezdve képtelen vagy határok közé szorítani azt, amit ő irányít.

De az is lehet, hogy gyenge számodra erővonalaimnak az a hálója. És hatása elhalványul az oldal végén. Ugyanígy vannak magvak is, amelyeknek ereje azonnal megszűnik, és emberek, akikben nincs lendület. De ez nem változtat azon, hogy kibontakoztathattad volna őket, hogy világot építs velük.

Így amikor azt mondom: „a királynő katonája”, való igaz, hogy nem seregről, nem hatalomról van szó, hanem szerelemről. Mégpedig egy bizonyos szerelemről, amely mit sem remél a maga számára, de önmagánál nagyobbnak ajándékozza oda magát. És nemesít, gazdagít. Mert ez a katona erősebb, mint a másik. És ha megfigyeled őt, azt fogod látni, hogy megbecsüli magát a királynő miatt. És bizonyos vagy benne, hogy nem válik árulóvá, mert védelmezi a szerelem, hiszen szívével a királynőben lakozik. És látod, milyen büszkén tér meg a falujába, ám mikor a királynőről faggatják, szemérmesen hallgat és pirul. És tudod, hogyan hagyja ott feleségét, ha hadba szólítják, és hogy érzelmei nem olyanok, mint a király katonájáé, aki haragtól ittasan indul az ellenség ellen, és királya nevében öli meg. Hanem megy, hogy megtérítse ellenségeit a királynő hűségére, és bár látszólag azonos a harc, amelyet ellenük vív, őket is szerelme szolgálatába állítsa. Vagy pedig...

De ha tovább folytatom, akkor kimerítem a képet, mert a képnek csekély a hatalma. És nem tudnám egykönnyen megmondani, hogy amikor mind a ketten a kenyerüket eszik, mi különbözteti meg a királynő katonáját a királyétól. Mert a kép itt már csak pislogó lámpás: mint minden lámpa, az egész világnak küldi ugyan sugarait, de csak keveset világít meg a te szemed számára.

De minden erős bizonyosság mag, amelyből világot tudnál teremteni.

Ezért mondtam hát, hogy miután elvetetted a magot, szükségtelen volt magadnak magyarázgatnod, magadnak felépítened a dogmát, és magadnak kitalálnod cselekvési lehetőségeidet. A mag megfogan az emberek termőtalaján, és ezrével születnek szolgáid.

Így ha sikerült elültetned az emberbe azt a hitet, hogy a királynő katonája, eredménye az lesz, hogy megszületik belőle a te kultúrád. Utána aztán már elfelejtheted a királynőt.

 

*

 

Antoine de Saint-Exupéry

Citadella, CXXXVI.

Ford.: Pődör László. Szeged, LAZI, 2002. 269-270. o.

0:07 | idézet | MarquezUnread | |

2006. szeptember 5., kedd

Koronás fők a regényekben

Romantikus történelmi és fantasy könyvekben a leggyakoribb főszereplők a koronás fők, főhercegek, bárók, grófok - vagy pedig ellenpárjaik: a szegénylegények, árva leányok, akik a regény végére fölemelkednek az udvar csillogásába. Sok esetben azonban a nemesség üres papírmasé bábok gyülekezete - vagy az író lustasága, tudatlansága, vagy pedig a kiválasztott királyi karakterek Mary Sue-jellege miatt. Limyaael néhány ötletet ad arra nézvést, hogyan javíthatunk az efféle sszereplők megformálásán.

1) Szeretet, félelem, tisztelet... a hozzáállás nem általános!

Olyan nem létezik, hogy egy uralkodót mindenki egyformán szeressen és tiszteljen. Lehet, hogy a nemesek szeretik, mert rájuk bízza az adó mértékét, de a parasztok ugyanezért nem valószínű, hogy kedvelik. Lehet, hogy a "nép fia", aki az országot járva meghaallgatja alattvalói bajait, de amíg ezt teszi, addig sem uralkodik a székhelyén, ami a dolga lenne. Megítélése aszerint változik, kinek a szemén át szemléled. Az uralkodóhoz való hozzáállás az ő viselkedésére is rányomhatja a bélyegét - sose felejtsd el a hatás-ellenhatás törvényét! Ha hozzászokik, hogy az udvarban kedvelik, könnyen magától értetődőnek veheti a szeretetet, s könnyen eljátszhatja a megszerzett tiszteletet. Az is lehet, hogy keménykezű és igazságos király, akit éppen ezért tisztelnek, ám nem szeretnek - mi van, ha viszont ő éppenhogy szeretetre áhítozik, és lassan belekeseredik, hogy ezt nem kapja meg? Ne felejtsd el azt sem, hogy a karakter valós személyiségének nem feltétlenül kell összhangban lennie az udvarban vagy az országban róla kialakult képpel. Aki nem ismeri, az csupán a dekrétumaival találkozhat - tökéletesen jóindualtú és szelíd királyt is utálhatnak alattvalói az adók miatt.

2) Az utókor szerepe.

Mi az uralkodó viszonya történelmi örökségéhez? Milyen hírnevet hagy maga után? És milyen híre van a családjának? Az új uralkodó aggódhat amiatt, hogy nem ér fel elődjéhez - vagy épp ellenkezőleg, midnent megtesz, hogy bebizonyítsa: ő jobb és ügyesebb. Megpróbálja alakítani a képet, ami róla az elődjei révén kialakult - ezt vajon őszintén teszi, vagy tényleg csak a megítélésén szeretne változtatni?

3) Mi a viszonya a törvényekhez és a hagyományokhoz?

Nagyon nagy a különbség, ha a herceget eleve koronahercegnek szánták, vagy ha a család egyik ágának hirtelen kihalása folytán egy vidéki másodunokaöcs kerül a trónra. Milyen befolyása van az örökösödésre a nemességnek? Az egyháznak? Ha a szereplő váratlanul kerül trónra (ami oly sok regényben jelenik meg), a reakciója nem pusztán annyi, hogy "Nem vagyok rá méltó" vagy "Engem sosem készítettek fel erre" - meg kell birkóznia a családtagjainak elvesztésével, a pletykákkal, és az új kihívásokkal egyaránt. Ha ezt az író jól ábrázolja, a regény jó lesz, ám sokszor ez nem teljesül. Sok könyvben abban a pillanatban, hogy a vonakodó főhős fejére korona kerül, hirtelen megnyeri magának az udvart, és kiderül róla, milyen bölcs, igazságos és szeretreméltó.

4) Dolgozd ki, hogyan nevelte őket az élet az uralkodásra (vagy hogyan nem)!

Először azzal kell tisztába jönnöd, hogy az adott társadalomban mik a jó uralkodó ismérvei. Harcos? Jámbor? Intrikában jártas? Miután ezt tudod, döntsd el, hogy a főszereplőd mennyire teljesíti az elvárásokat. Az uralkodás kemény munka, és általában nevelik rá az embereket. Igen ritkán lesz parasztból jó király: lehet, hogy a szíve a helyén van, de nem tud úgy olvasni az udvari népek arcából, és hiányzik a háttértudása is - mit tud ő a számokról, a térképekről, katonai stratégiákról?

5) Találd ki, hogy a függetlenség mely területeken esik áldozatul a kompromisszumoknak!

A király nem légüres térben létezik: számtalan intrikáló nemes veszi körül, akikkel mind számolni kell, nem csak felé, de egymás felé irányuló konfliktusaikat is kezelnie kell. És akkor még nem is beszéltünk a többi alattvalóról: szolgálról, parasztokról, katonákról. Nyilvánvaló, hogy az urolakodó nemfoglalkozhat mindennel maga. Nincsen annyi ideje, és elsősorban uralkodnia kell, nem pedig kísérgetnie a rabokat vagy felügyelni a termény betakarítását. Ez pedig azt jelenti, hogy rá van szorulva másokra. Az pedig, hogy kiket választ az egyes posztokra, nagy mértékben befolyásolja az ő megítélését is. Ha barátot választ, azért, ha ellenséget, azért. Ért-e a kinevezett személy a feladatköréhez?

6) A házasság és a szerelem sem mentesek a problémáktól.

Ennek nyilvánvalónak kell lennie: akit uralkodásra neveltek, annak tudnia kell, hogy a házasságát politikai érdekek fogják diktálni, és ez nem érheti őt váratlanul. Ha a társadalom vér szerinti örökösödésre alapul, akkor a félrekefélés külön gondot jelenthet. A fattyúkkal kezdeni kell valamit, és az is lehetséges, hogy büntetés jár azért, ha a királlyal vagy királynővel a hitvesén kívül más is lefekszik. Ez nem jelenti azt, hogy a romanitkus szerelem ki van zárva: a karakterek azonban viselkedjenek úgy, ahogy az adott világban hiteles. Aki olyan személybe lesz szerelmes, akibe nem kellett volna, az többnyire a való világban sem mondja azt, hogy "Á, nem érdekes" és teszi azt, amit a szeszélye diktál.

 

 

8:12 | írástechnika | trükktár | Editor Diaboli | |

2006. szeptember 1., péntek

Peter S. Beagle gondolatai az írásról és az önbecsülésről

„A fogadós éneke minden regényem közül a legkedvesebb a szívemnek. Másokat jobban ismernek, esetleg népszerűbbek lettek, de ez az, amelyikbe belelapozok, valahányszor túlcsordul bennem a tisztelet vagy az irigység egy másik író iránt, és kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok méltó a hivatásomra. Mindannyiunknak, még a legnagyobb íróknak, még azoknak is, akiket irigyelek, vannak időnként ilyen pillanatai – és rendkívül megnyugtat, hogy még maga Shakespeare is azt írta: <S irigylem a reménykedőbbeket,/ Különbeket és tapsoltabbakat,/ Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb(…)>* Nincs olyan művész, aki ne bólintott volna rá ezekre a szavakra keserű fölismerésében.

A fejedben lakozó történet – illetve vers, festmény, szobor vagy film – sohasem ugyanaz, mint ami a papíron vagy a vásznon megszületik; ez olyan igazság, amelyet minden művész máshogyan próbál túlélni.”

 

Fordította: Kleinheincz Csilla

Részlet A fogadós éneke magyar olvasóinak címzett előszavából

  *Szabó Lőrinc fordítása

12:53 | EnVoice | |

Bemutatkozás
Érted van, nem ellened. Utálj, tanulj - rajtad áll.
Statisztika