2006. szeptember 11., hétfő

„Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak”

Antoine de Saint-Exupéry

 

 

Ha halálfenyegette napról akarsz szólni, mondd ezt: „októberi nap”. Mert az októberi nap már gyengül, vénséget sodor feléd. De a novemberi vagy decemberi nap a halálra irányítja figyelmedet, és látom, hogy integetsz. De te nem érdekelsz engem. Mert amit ekkor kapok tőled, nem a halál, hanem a halálra kijelöltség vágya. Márpedig nem ez volt a keresett cél.

Ha a szó felüti fejét mondatod közepén, nyakazd le. Mert nem szót kell nekem mutatnod. Mondatod csapda a vad elfogására. Én nem vagyok kíváncsi a csapdára.

Mert tévedsz a mondandó tárgyát illetően, ha azt hiszed, hogy szóval kifejezhető. Különben, ha ezt mondanád: „mélabú”, mélabús lennék tőle. Ez pedig túlságosan könnyű lenne. Tagadhatatlan, hogy működik benned valami gyenge utánzó hajlam, amitől hasonlítani kezdesz arra, amit mondok. Ha például azt mondom: „dühöngő hullámverés”, akkor valahol belül mintha ide-oda dobálnának a habok. És ha azt mondom: „a katonára halál leselkedik”, valahol, homályosan, aggodalom fog el katonámért. Megszokásból. De ez a művelet felületi. Csak az ér valamit, ha oda tudlak elvezetni, ahonnan úgy látod a világot, ahogyan én akartam.

Mert nem ismerek olyan költeményt, sem olyan képet a költeményben, amely más lenne, mint rád való hatás. Nem ezt vagy azt kell neked megmagyarázni vagy sugallni, ahogyan a legagyafúrtabbak hiszik – hiszen nincs szó sem erről, sem arról –, hanem ilyenné vagy olyanná válásodat kell elősegíteni. Ugyanúgy, ahogyan, ha szobrot csinálok, orra, szájra, állra van szükségem, hogy egymásra való hatásukat érzékeltetve ejtselek hálómba, a neked sugallt vagy mondott ezt vagy azt használom fel arra, hogy segítségével mássá tegyelek.

Mert ha azt mondom: holdvilág, ne képzeld, hogy csak a holdvilágban van rólad szó. Hiszen a napban, a házban vagy a szerelemben is ugyanúgy rólad van szó. De azért választottam éppen a holdvilágot, mert kellett valami jel, amellyel megértetem magamat. Nem választhattam egyszerre mindet. Aztán az a csoda történik, hogy hatásom egyre terebélyesedik, akárcsak a fa, amely kezdetben egészen egyszerű volt: mag; ez a mag azonban, amely még nem valamiféle miniatűr fa volt, gyökeret eresztett, ágakat hajtott, ahogy egyre jobban kitárulkozott az időben. Ugyanígy van az emberrel is. Ha hozzáadok valami egyszerűt, amit talán egyetlen mondatom hordoz magában, hatásom egyre több módon nyilvánul meg, és lényegében változtatom meg ezt az embert, aki ezentúl másként fog viselkedni holdvilágnál, a házában vagy a szerelemben.

Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak. És ettől kezdve képtelen vagy határok közé szorítani azt, amit ő irányít.

De az is lehet, hogy gyenge számodra erővonalaimnak az a hálója. És hatása elhalványul az oldal végén. Ugyanígy vannak magvak is, amelyeknek ereje azonnal megszűnik, és emberek, akikben nincs lendület. De ez nem változtat azon, hogy kibontakoztathattad volna őket, hogy világot építs velük.

Így amikor azt mondom: „a királynő katonája”, való igaz, hogy nem seregről, nem hatalomról van szó, hanem szerelemről. Mégpedig egy bizonyos szerelemről, amely mit sem remél a maga számára, de önmagánál nagyobbnak ajándékozza oda magát. És nemesít, gazdagít. Mert ez a katona erősebb, mint a másik. És ha megfigyeled őt, azt fogod látni, hogy megbecsüli magát a királynő miatt. És bizonyos vagy benne, hogy nem válik árulóvá, mert védelmezi a szerelem, hiszen szívével a királynőben lakozik. És látod, milyen büszkén tér meg a falujába, ám mikor a királynőről faggatják, szemérmesen hallgat és pirul. És tudod, hogyan hagyja ott feleségét, ha hadba szólítják, és hogy érzelmei nem olyanok, mint a király katonájáé, aki haragtól ittasan indul az ellenség ellen, és királya nevében öli meg. Hanem megy, hogy megtérítse ellenségeit a királynő hűségére, és bár látszólag azonos a harc, amelyet ellenük vív, őket is szerelme szolgálatába állítsa. Vagy pedig...

De ha tovább folytatom, akkor kimerítem a képet, mert a képnek csekély a hatalma. És nem tudnám egykönnyen megmondani, hogy amikor mind a ketten a kenyerüket eszik, mi különbözteti meg a királynő katonáját a királyétól. Mert a kép itt már csak pislogó lámpás: mint minden lámpa, az egész világnak küldi ugyan sugarait, de csak keveset világít meg a te szemed számára.

De minden erős bizonyosság mag, amelyből világot tudnál teremteni.

Ezért mondtam hát, hogy miután elvetetted a magot, szükségtelen volt magadnak magyarázgatnod, magadnak felépítened a dogmát, és magadnak kitalálnod cselekvési lehetőségeidet. A mag megfogan az emberek termőtalaján, és ezrével születnek szolgáid.

Így ha sikerült elültetned az emberbe azt a hitet, hogy a királynő katonája, eredménye az lesz, hogy megszületik belőle a te kultúrád. Utána aztán már elfelejtheted a királynőt.

 

*

 

Antoine de Saint-Exupéry

Citadella, CXXXVI.

Ford.: Pődör László. Szeged, LAZI, 2002. 269-270. o.

0:07 | idézet | MarquezUnread | |

Bemutatkozás
Érted van, nem ellened. Utálj, tanulj - rajtad áll.
Statisztika