2009. december 31., csütörtök

Nalo Hopkinson kurzusa

Most jó angol anyanyelvű, pályakezdő fantasztikus írónak lenni. Most jó, ha van kétezer dollár az ember zsebében.

A World Fantasy díjas, Clarion-oktató Nalo Hopkinson intenzív írókurzust indít 2010 februárjától, amelynek során kritizálja és kijavítja a kezdő írók aktuálisan futó projektjeit.

Jelentkezési határidő: 2010. január 15.

 

 

9:30 | író | közérdekű | Hanna | |

2009. december 18., péntek

Az írói fejlődés

Mint ahogy minden agy egyedi, úgy különböznek az egyes írók módszerei is. Van olyan író, aki sötétben diktálta diktafonba a gondolatait, egy másik addig buszozott, míg össze nem rakta fejben az új regényét, megint más három hónapig töprengett, majd leült egy kis lyukba és harminc órán keresztül csak gépelt. Amikor kijött, a regény elkészült.

Vagyis: mindenkinek magának kell rájönnie, hogyan tud írni. Az írói tehetség nem egyvalami, hanem több dolog egysége: nyelvi kifejezőkészség, képzelőerő, mesélőkészség, dráma-, szerkezet- és ritmusérzék és még egy sor más. Van, aki párbeszédben nagyon jó, de leírásban pocsék, más jól teremt hangulatot, de a cselekményben nem erős. Az első feladat, hogy az író felfedezze, mik a gyengéi és az erősségei – a gyakorlatok ebben fognak segíteni. A második feladat: kihozni a legtöbbet a rendelkezésre álló készségekből.

 

Minden író négy fejlődési fázison megy át:

  1. fázis: magadnak írsz, az írásaid tulajdonképpen ábrándok. Téged szórakoztatnak, de nem teremtenek kapcsolatot másokkal.
  2. Megpróbálsz kitörni, kommunikálni az olvasókkal, de a történeteid triviálisak. Még nem állsz készen egy felépített történet megírására, ezért félig kigondolt sztorikkal próbálkozol.
  3. Teljes történeteket írsz, de technikai gondokkal küzdesz, általában a szerkezet vagy a karakterábrázolás hiányos. (A műhely nagy része ebben a fázisban van.)
  4. Megoldottad a problémákat, legalább annyira, hogy elboldogulj, és publikálsz.

A 4. fázis után vannak még továbbiak, tehát a fejlődés lehetősége előttünk áll, de akkor már a fejlődés külső segítség nélkül történik. Akik későn kezdenek írni, gyakran átugorják az 1. és 2. fázist.

A kezdő írók hibája sokszor az, hogy bonyolult történeteket próbálnak kiagyalni, de ezt olyan nehéznek találják, hogy inkább a karaktereken spórolnak. Ezért a történet végül nem lesz sikeres, mivel a karakterek báboknak tűnnek.

Hogyan kerüljünk ki az 1. fázisból?

Vegyük az ábránd főbb elemeit, nem csak a központi elemet. Pl. ha az ábránd szerint kiderül, hogy te vagy a kis balkáni királyság elveszett trónörököse, akit udvaroncok vesznek körül, dicsérve szépségedet, válaszd ki az egyik udvaroncot, és egy kicsit helyezkedj az ő bőrébe. Az ő szemén keresztül nézd meg magadat: hogyan látja valójában ezt a törtető mitugrászt? Hoppá, az ábrándnak lőttek, de talán így sikerült a történetet valahogy elkezdeni.

Az írás sokakat arra buzdít, hogy elrejtőzzenek, kitalált karakterekbe bújjanak, ahogy egy színész rejti el magát a szerepében. Természetesen az elrejtőzés is része az írásnak, azonban az írás a feltárásról is szól. Ezt tehetjük bátran és szándékosan vagy félénken és önkéntelenül. Az az író, aki lenyűgöző intelligenciájú, bölcs, szép, erős és erényes hősöket talál ki, olyan, mint egy gyerek, aki egy pózna mögött akar elrejtőzni. Nem tud elbújni, és még csak azt sem választhatja meg, mely részeit fedje föl.

Az ábrándoknak egyetlen célja van: hogy neked örömet szerezzenek. Ha hagynád, hogy más karakterek is kövessék a vágyaikat és érvényesítsék akaratukat, az tönkretenné az ábrándot, és épp ezt kell tenned. Az ábrándban a játék meg van bundázva a főhős javára, mert a főhős te vagy. Ez egy ábrándban még elmegy, de egy novellában nem, mert abban a történetben, amelyik meg van bundázva, nincs feszültség.

A 2. és 3. fázisból kitörni nagyrészt technika kérdése, de a technika nem fog segíteni, amíg az ember el nem hagyta az 1. fázist.

Kivonat Damon Knight: Creating Short Fiction című könyvéből

12:52 | írástechnika | író | Hanna | |

Nyírd ki a kedvenceidet!

James Patrick Kelly: Murder your darlings
Fordította: Valló Gábor (Cohors Scriptorium)

Az érzékeny lelkűek jobb, ha már most abbahagyják az olvasást.
Az írósághoz hozzátartozik, hogy az ember beleszeret a szavakba, különösen a sajátjaiba. Az ügyes szóhasználat gyönyörrel tölt el; büszke szülőkként ragyogunk, ha főhőseink saját életet kezdenek élni; s egy-egy szép fordulat a történetben bizony elcsavarja a fejünket. Nincs is semmi baj az alkalmankénti flörtöléssel – de csak ha képesek vagyunk időben megállni. Mikor eljön az idő az utolsó javításra, meg kell keményítened a szívedet, meg kell élesítened a baltádat és meg kell ölnöd a kedvenceidet.
Jó, talán mégse mindegyiket. Csak az élősdieket: azokat az előkelő potyautasokat, akiket túlságosan lefoglal az, hogy jól nézzenek ki, és ezért nem csinálnak semmi hasznosat. Ha egyszer megtanulod, hogyan szúrd ki őket, mindenhol a szemed elé kerülnek majd: kiadhatatlan kéziratokban és díjnyertes művekben egyaránt, az én írásomban, az övében és a tiédben is. Nincsenek kivételek; még Shakespeare-re is ráférne itt-ott egy kis fazonigazítás.
Némely író inkább hozzáadással véli megoldani a problémát csökkentés helyett. Először csak egy újabb réteget visznek fel, hogy kikerekítsék Penelope néni alakját. Aztán kibővítik a garázsjelenetet, hogy előrejelezze az autós üldözést. Végül a tárgyalás után elmagyaráztatják a bizonyítékokat Biff ügyvédjével a titkárának, hogy a lassabb olvasók is képbe kerüljenek. Ha ezek az íróknak egyáltalán eszükbe jut a fogalmazáson aggódni, hát tömörítenek egy-egy sort. Például kihúznak egy “mondtá”-t a második oldalról. Végülis a sok kihúzás kezdőre vall, nemde?
Azt viszont már nem veszik észre, hogy a mégoly izmos próza sem képes önerőből felemelni egy elbeszélést. Minden mondat, légyen bármily erőteljes is, ha nem szolgálja a történetet, csupán elfecsérelt szavak szemetesládája. Nyilvánvaló, hogy a jelzőhalmoknak, a felesleges mellékmondatoknak és a modorosságoknak menniük kell. A hatékony vágás azonban több, mint a sorok fazonírozása. Egész bekezdéseket ki lehet húzni – sőt, akár oldalakat is! Például kidobhatsz egy plusz fordulatot, hogy érthetőbbé váljon a cselekmény. A túl sok kiegészítő dísz annyira elnehezítheti a karaktereket, hogy mozdulni sem bírnak. Ahelyett, hogy öt bekezdésben magad rekonstruálnád a piramisokat (hiába töltöttél tavaly egy egész hetet a Níluson hajókázva), válaszd ki a két legjobbat, és hagyd, hogy az olvasó adja hozzá a saját építőanyagait.
Van néhány konkrét javaslatom arról, hogy mit vágj ki, de nagyon kérlek, ne memorizáld a listámat. Ezek a készségek akkor a leghasznosabbak, ha intuitív módon alkalmazod őket, nem pedig tudatosan. A szócséplés elkerülésének legjobb módszere, ha kifejleszted magadban a szerkesztői ösztönt, ehhez pedig mindennapos gyakorlás szükséges. Éppen elég írót ismerek ahhoz, hogy tudjam: nincs univerzális módszer a szavak papírra vetésére. De itt van egy eljárás, ami nálam bevált.
Jómagam számítógéppel írok, ami a legnagyobb előrelépés az írás technológiájában a radír feltalálása óta. Az első nagyjából egy órát az előző napi munka metszegetésével és átírásával töltöm. Ez nem csak a megfelelő tudatállapot elésérében segít, hanem abban is, hogy ismét belépjek a történet világába. Emiatt ritkán akadok el írás közben, hiszen mindig ezekkel a szerkesztői bemelegítésekkel kezdek – sokkal könnyebb így szerintem, mint egyből az írással kezdeni. A nap közepén már folytatom az írást, mégpedig olyan gondosan, ahogy csak tudom. Később viszont hagyom süllyedni a minőséget azért, hogy teljesíthessem az aznapra előírt szövegmennyiséget. Ezt a bevallottan hanyagabb munkát majd másnap reggel tisztázom vagy vágom meg, amikor is a művelet előlről kezdődik.
Bár naponta szerkesztek, ritkán vállalkozom komoly vágásokra, amíg nincs egy működő piszkozatom. A befejezett kézirat előállítását szeretem két szakaszra osztani: átírásra és vágásra. Az átírási szakaszban megbizonyosodom arról, hogy mindenből – cselekményből, karakterből, környezetből és témából – eleget adtam-e az olvasóimnak. Logikai hibákat és folytonossági zavarokat keresek; lefuttatom a helyesírás-ellenőrzőt. Az átírásnak akkor van vége, ha már biztos vagyok benne: a kézirat annyira teljes és koherens, amennyire csak kitelik tőlem. Csak ekkor nézem át még egyszer utoljára, ezúttal a “Törlés” gomb felett tartott viszkető ujjal.
Mennyit vágjunk ebben a szakaszban? Széleskörű olvasmányaim alapján az irodalmi infláció értékét jelenleg kb. 10%-ra becsülöm. Mindent megteszek, hogy lecsökkentsem; neked is ezt javaslom. Ha tehát a piszkozat átírás után húsz oldal, a beadott változat tizennyolc legyen.
Két teljes oldal! Hogyan faraghatsz le két oldalnyi élő prózát egy történetből anélkül, hogy megölnéd? Íme néhány javaslat.
Melléknév- és jelzővámpírok. Kezdd el a mondatok szintjén, és vadássz azokra a fölösleges jelzőkre, amik kiszívják az életet a prózádból. A feszes írás kulcsa az erőteljes igék használata. Ahelyett, hogy azt írnád: “Az ormótlan triceratopsz lassan arrébb ment.”, írd azt: “A triceratopsz arrébb cammogott.”
Nehézkes belépések és távozások. Ne húzd az időt a karakterek mozgatásával; az irodalomban így is túl sok ajtó nyílik ki és csukódik be. Ha a küldöncnek kézbesítenie kell a rejtélyes csomagot, nem kell kopogtatnia, bejönnie és megkérnie Reggie-t az aláírásra. Ha Janet éppen Bob fejéhez vágta, hogy torkig van a félrelépéseivel és válni akar, muszáj neki ezután peckesen kimenni a házból a kocsijához és kikanyarodnia a főútra? Néhány író hisztérikus kirohanásokkal próbálja erősíteni az érzelmi jeleneteket. Ha a jelenet nem elég indulatos, javítsd ki, és ne az ajtót csapkodd.
Fölösleges jelenet- vagy időváltások. Arisztotelész tévedett ugyan a fizikával kapcsolatban, akkor viszont igaza volt, mikor hely és idő egységét javasolta. Mindig, mielőtt sétahajóra szállnál vagy három hetet előreugranál, kérdezd meg magadtól: szükség van erre az utazásra? Ha helyszínt váltasz vagy felgyorsítod az időt, plusz terhet veszel magadra az elbeszélésben. Le kell írnod egy új környezetet; el kell mondanod, mi történt közben. Az efféle történetelemek tömörítésével szavakat spórolhatsz meg, és a fókusz visszatérhet a karakterekre és a cselekményre.
Túlnépesedés. Néhány író úgy próbálja visszaadni az élet lüktetését és gazdagságát, hogy addig zsúfolja a karaktereket a történetbe, míg az egy pályaudvari váróteremre kezd emlékeztetni. Azok az emberek pedig, akikre az olvasónak figyelnie kéne, szépen elvesznek a tömegben. Ezért csökkentsd a szereplőgárdát a minimumra. Minél kevesebb karakternek legyen neve, és még kevesebbet írj le! Ha két karaktert egybe tudsz olvasztani, általában célszerű így tenned.
Túldramatizálás. A “mutasd, ne mondd” veszélyes eljárás lehet. A dagályos írók azt hiszik, mindent dramatizálniuk kell. De a történetek nem kitalálós játékok: jogod van hozzá, hogy előlépj a színfalak mögül és egyenesen elmondd az olvasónak, mi történik. Tényleg szükség van arra az egy bekezdésnyi dicshimnuszra Amanda sasorráról, alabástrom bőréről, fénylő kék szemeiről és aranyló fürtjeiről, mikor pusztán annyit akarsz mondani, hogy George-nak tetszett a nő? Mondd, ha kell, ne mutasd.
Korai érkezés és késői távozás. Nem minden történet kezdődik az első oldalon – csak a jók. Ha elsőként érkezel egy összejövetelre, általában semmi érdekeset nem tudsz csinálni a többiek megérkezéséig, legfeljebb ácsorogsz és bámulod a bútort. Azok az írók, akik túl korán kezdik a történetet, ugyanezzel a gonddal küzdenek. Húzzák az időt a reggelizőasztalon álló kínai porcelánváza és a kertben bólogató margaréták leírásával. Vagy éppen időjárásjelentést készítenek. Különös, de ugyanazok az emberek, akik kajánul vigyorognak a “Sötét és viharos éjszaka volt”-jellegű klasszikus bakikon, habozás nélkül meteorológust játszanak saját műveik nyitó bekezdéseiben. Ugyanígy, ha a történetnek vége, hagyd abba az írást. Nincs szükség arra, hogy részletesen elmondd, kivel mi történt még ezután, hogyan éreztek és mit jelentett mindez. Az emlékezetes művek ritkán érnek véget az utolsó sorral. Azáltal, hogy néhány dolog leíratlanul marad, felhatalmazod az olvasót a továbbiak elképzelésére.
A lehetséges vágnivalók felismerése csak az egyik része a dolognak; ki is kell választani közülük a megfelelőket. Én azt a stratégiát fejlesztettem ki, hogy hangosan felolvasom a piszkozatomat; ez új megközelítést kényszerít ki. Próbáld ki egyszer, és figyeld meg a saját hangod kifejezőerejét. Akár még az érdeklődési szinted emelkedését és süllyedését is kihallhatod belőle.
Azoknak, akik egyszerűen nem tudják rászánni magukat saját művük megoperálására, ezt tanácsolom: szerezd meg másvalaki véleményét is. Bárki segíthet, még a mamád is. Sőt, ha elégedetlen vagy azzal a kritikával, amit az utóbbi időben adott, megteheted, hogy legközelebb nem kéred tőle. Csak add oda neki a kéziratot és egy kék ceruzát, és mondd meg neki, hogy húzzon ki 10%-ot. Lehet, hogy a mamád nem képzett irodalmár, de azt azért tudni fogja, mikor unja el magát. Könnyebb neki megjelölni a lassabb részeket, mint kritizálni a szubtextust.
Sajnálatos módon a vágás művészetét nem sokra becsülik egy olyan világban, ahol az írókat szavanként fizetik. Ez meg is látszik; nem kell messzire menni, hogy az ember jól kitömött műveket találjon a könyvesboltok polcán. Mégis éppen a pontosság az, ami megkülönbözteti a legényt a mestertől. Talán úgy fejlődhetsz íróként, ha csökkented a kézirataidat. Vagy, ahogyan azt Sir Arthur Quiller-Couch oly emlékezetesen megfogalmazta: “Ha bármikor hajlamot érzel egy különösen jól sikerült szöveg megnyirbálására, engedj neki – méghozzá teljes szívből -, és töröld ki, mielőtt nyomdába küldöd a kéziratot! Nyírd ki a kedvenceidet!”
 
 © 1995 by James Patrick Kelly, First published in Writer's Digest, July 1995

10:14 | írástechnika | Raon | |

Bemutatkozás
Érted van, nem ellened. Utálj, tanulj - rajtad áll.
Statisztika