Irodalmi boncasztal

2010. január 26., kedd

Húzni jó

Kosztolányit könnyű szeretni, mert amit az írásról ír, azok tényleg arany gondolatok.
Talán éppen ez késztette a Bethlenfaly Gábor - Szőnyi Szilárd szerzőpárost arra, hogy a Hír-érték című könyvükben a legjobbtól, a legjobbról vegyenek példát. A könyv amúgy alapvetően újságíróknak készült, de az alábbi példája érdekes lehet bárki számára.

Kosztolányi Dezső: Egy s más az írásról című esszéjének gyakorlati alkalmazása

Az esszé részlete 2216 karakter hosszú. A felesleges, kihúzandó rész arányát a legtöbben 10 %-ra teszik. A szerzőpáros által húzott verzió 1965 karakter, tehát itt a szöveg 12 %-a lett az enyészeté. A korrektség kedvéét érdemes megjegyezni, hogy a szerzők a húzások mellett egy esetben kétbetűs igekötőt írtak hozzá a szöveghez, hogy értelmes legyen.

Feladat: húzd ki az alábbi részletből legalább 10 %-ot!
A megoldás innen érhető el.

"Nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlen dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki, vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötétlő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőbe. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgyis untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekben tartalom és igazság van."

"Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani magunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz, nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.

Gyakorlatul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. Tolsztojjal – megjósolom – nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó – csodálatos módon – a helyén van. Még a szószaporítása is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy betűt se húzhatsz. Ez a remekmű mértéke.

Vannak írók, jó írók is, akiknek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető ki. Ritkítsd a szöveged, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető."

Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról, részlet

Pesti Hírlap, 1932. november 27.

2010. január 15., péntek

Jász Attila: Tíz tétova tanács egy szerkesztőtől

„Ne írj,
ha mégis, csak akkor, ha nagyon muszáj,

különben fabatkát sem ér, amit csinálsz,
eldobhatod,

és senki sem hozza vissza,
mert

teljesen esélytelen vagy az ismert, nagy nevekkel szemben,
de éppen ez az előnyöd is, hogy ne olvasatlanul süllyesszenek el

a folyóiratok havi szövegzúzdájában,
hanem esetleg olvasatlanul van esélyed megúszni mindezt,

hidd el, ez nem kevés.”

folytatás itt

2010. január 12., kedd

Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról

Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor leggjobban esik.

Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.

Hidd el nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók aa körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgy is untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekbe tartalom és igazság van.

Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavvukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyözők.

Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától...”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, akik papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovagjá-nak” vagy új utak bús szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.

Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.

Gyakorlatlanul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. Tolsztojjal - megjósolom - nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó - csodálatos módon - a helyén van. Még szószaporításban is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy betűt sem húzhatsz. Ez a remekmű értéke.

Vannak írók, jó írók is, akinek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.

Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.

Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.

Az első mondat - emlékszem - ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni”, és vére semmi esetben sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett”. Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hgoy tízszer jobb lett.

Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb a író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésra tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.

(Pesti Hírlap, 1932. november 27.)

2009. május 21., csütörtök

G. R. R. Martin a horrortörténetekről

"1986-ban a Dark Harvest részére szerkesztettem a Night Visions 3 horror antológiát. A bevezetőben a következőket írtam: <Azok, akik azt állítják, hogy ugyanazon okból ülünk fel a hullámvasútra, mint amiért horrortörténeteket olvasunk, nem értik a lényeget. Onnan a legjobb esetben is csak egyszerű adrenalinfröccsel szállunk ki, márpedig a fantasztikum nem erről szól. Igen, egy igazán rossz horrorsztoritól ugyanúgy hányingert kaphatunk, mint a hullámvasúttól, de a hasonlóság ebben ki is merül. A fantasztikumban valami olyasmit keresünk, amit egy vidámparkban nem kapunk meg.

Egy jó horrortörténet félelmet kelt bennünk. Ébren tart minket éjjel, beférkőzik álmainkba, és új értelmet kap tőle a sötétség. Rémület, rettegés, iszonyodás, hívd ahogy akarod, mind ugyanonnan ered. De kérlek, ne téveszd össze az egyszerű émelygéssel. A nagyszerű történetek, amelyek sokáig megmaradnak bennünk, megváltoztatják az életünket, sosem azokról a dolgokról szólnak, amelyekről íródtak.

A rossz horrorsztorik belebonyolódnak a vámpírok kinyírásának hatféle módozatába, vagy érzékletesen mutatják be, miként ették meg a patkányok Billy nemi szerveit. A jó horrortörténetek ennél többről szólnak. Reményről és kétségbeesésről, szerelemről és engesztelhetetlen gyűlöletről, szenvedélyről és féltékenységről. Barátságról és ifjúságról, szexualitásról és dühről, magányról és elidegenedésről és pszichózisról, bátorságról és gyávaságról, az emberi elméről, a testről és lélekről magáról. A jó horrortörténetek arra késztetnek minket, hogy megnézzük tükörképünket sötét, görbe tükrökben, amelyekben elmosódottan megpillantjuk a minket zavaró dolgokat, azokat, melyeket valójában nem akarunk látni. A horror az emberi lélek sötétjébe hatol, feltárja félelmeinket és a haragot, melyekkel együtt élünk.

Ám ahogy a sötétség értelmezhetetlen fény nélkül, a horror is semmitmondó szépség nélkül. A legjobb horrortörténet elsősorban történet, és csak másodsorban horror, és bár nagyon is ránk ijeszt, ennél többet nyújt számunkra. Van helye bennük a könnyes nevetésnek éppúgy, mint a sikolyoknak, dicsőségnek és gyöngédségnek, vagy a tragédiának. Telve vannak nem csak az egyszerű félelemmel, de az élet végtelen változatosságával, szerelemmel és halállal és születéssel és reménnyel és bujasággal és transzcendentálissal, a tapasztalás és az érzelmek széles skálájával, melyek együtt alkotják az emberi lényt. Szereplőik emberek – emberek, akiket a képzeletünk hoz létre, emberek, akik körülvesznek minket, emberek, akik nem csak azért vannak, hogy erőszakos, tömeges mészárlás tárgyaivá váljanak a negyedik fejezetben. A legjobb horrortörténetek az igazat mondják.> – Húsz éve írtam ezt, de most is kiállok minden szóért."

13:24 | idézet | EnVoice | |

2008. április 12., szombat

Üres papírlap-szindróma

"Maguk, akik ezt olvassák, talán nem értik, milyen lehetőségekkel terhesnek tűnt az az ötszáz üres lap, bár úgy gondolom, elég sokan lesznek, akik most egyetértően bólogatnak. Olyan írónak, akit megjelentetnek, természetesen annyi üres papírja van, amennyit kíván; az a munkaeszköze. Még az adóból is le lehet írni. Igazából olyan sok van belőle, hogy a rengeteg üres papír végül rosszindulatú varázslattá kezd fajulni. Nálam jobb írók beszéltek már ennek a fehér térnek a néma kihívásáról, és csak Isten tudja, hányan voltak, akik úgy megijedtek tőle, hogy belenémultak.

Az érem másik oldala, különösen kezdő íróknál, az a csaknem istentelen lelkesedés, amelyet az üres papírlap okoz; úgy érzi magát az ember, mint az alkoholista, mikor az ötödik bontatlan üveg whiskyt gusztálja."

Idézet Stephen King A harcos - A Setét Torony c. regényéhez fűzött utószavából. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998. Fordította: Bihari György.

11:53 | idézet | EnVoice | |

2008. január 25., péntek

Mesterség és művészet

Született tehetség vagy tanult mesterember? A múzsa csókja vagy amerikai típusú kreatív írástechnika? Habár a két csoport álláspontja egyre közelebb kerül egymáshoz, még napjainkban is majdnem vérre menő viták zajlanak a hazai (forgatókönyv-) írók között az írás, írástechnika tanulható voltáról.

Nincs új a nap alatt. Ennek illusztrálásaként álljon itt két idézet:

"Hogyan gyarapíthatja az író szókincsét, hogyan fejlesztheti technikáját: ezek sokkal általánosabb dolgok, semhogy e specziális tárgyú fejtegetések körébe volnának vonhatók. Csak annyit, hogy a jobb magyar írókat mindig plajbászszal a kezében olvassa az ifjú, kijegyezve minden szót vagy frázist, mely előtte ismeretlen vagy melyről érzi, hogy nem tartozik ahhoz a szókincshez, mely mindig kezeügyében van. Törekednie kell, hogy minden fogalomra minél több szóval rendelkezzék, hogy az értelem vagy a forma szükségleteihez képest válogathasson belőlük. Ismernie kell a régi nyelvet és a tájszólásokat is, mert ezekre is rászorulhat. De ismétlen, mindezek az írói és illetve a költői működésnek olyan kellékei, melyekre elvégre mindenkinek szüksége van, a ki arra adja fejét, hogy a múzsák berkeiben vándoroljon, én pedig e helyütt csak azokat az elveket és szabályokat akarom taglalni, melyekre különösen a műfordítónak van szüksége.

De azt kérdezhetné tőlem valaki: «ugyan mire való itt szabályokat gyalulgatni, mikor magam mondtam az imént, hogy a műfordítás is költői tehetséget kíván, hogy tehát nemcsak poeta fit, hanem bizonyos tekintetben traductor versuum is fit? A kivel vele születik e tehetség, az majd eltalálja a módját, hogyan fejleszsze, a nélkül, hogy mindenféle paragrafussal akarnák békóba verni!»

Ezekre az ellenvetésekre nagyon könnyű a válasz. Igen, a költő is születik, de ha lángelme is, kénytelen prozódiát tanulni! Magától, útbaigazítás nélkül is rájött volna sok mindenféle szabályra, az bizonyos; de mikor? mennyi időt vesztett volna? Nincs olyan művészet, melynek idő multán le ne szűrődnének bizonyos technikai szabályai; ezeket a technikai szabályokat pár óra alatt megtanulhatja a tehetség, nélkülök pedig talán pár évig a sötétben botorkálna. Jaj volna a festészetnek, ha minden növendék maga volna kénytelen felfedezni a színvegyületek keletkezését és hatását, és jajj a szobrászatnak, ha minden ifjú művész maga volna kénytelen rájönni a gipszminták vasvázának készítése módjára! Tehetséget nem olthat egyikökbe sem az a mester, a ki ezt nekik, évszázados tapasztalatok eredményeként, elmagyarázza; a műfordításra való tehetséget sem fogja megadhatni ez a mű senkinek sem; de azt, a kinek a természet megadta e tehetséget és az annak kifejtésére való hajlamot, talán meg fogja óvni sok ballépéstől."

És a másik:

"A fordítás mûvészetéről (...) adott ki a Kisfaludy Társaság egy tíz íves könyvecskét, tele helyes útmutatásokkal azok számára, akik a fordító-mûvészet titkait meg akarják tanulni - ha tudják. Csak az a baj, hogy ezeket megtanulni nem lehet. Nem lehet pedig azért, mert mûvészetről van szó, - a művészet titkai azonban megtanulhatatlanok; nem mert titkok, hanem mert ezek a titkok mindig csak egyes eseteknek a titkai. A művészet egyéni dolog, mely minden egyes emberrel újra kezdődik s minden egyes emberrel újra kezdődnek a lehetőségei. E lehetőségek határtalanok, mint az egyéniség s a tehetség lehetőségei. A művészetnek nincsenek szabályai, legfeljebb fogásai vannak, - úgynevezett technikai fogások. Azaz hogy még fogásai sincsenek igazában. (...) mond ugyan olyasmit, igen józanul, hogy tehetséget nem olthat a tanítványba a mester, de technikai tapasztalatait tovább adhatja neki, megóvván az ifjút a kerülő utaktól, vagy másoktól már megtett utak felesleges megjárásától. Félek, hogy csak a legeslegkülsőbb, még a mesterséghez is alig tartozó fogásokat lehet így tovább örökíteni. Amit (...) példának mond: hogy jaj volna a festészetnek, ha minden növendék maga volna kénytelen felfedezni a színvegyületek keletkezését és hatását, és jaj a szobrászatnak, ha minden ifjú művész maga volna kénytelen rájönni a gipszminták vasvázának készítése módjára - abból tán még a gipszminták vasvázára való utalás megállhat, de mi köze ennek a szobrászathoz? Ellenben már csak félig-meddig állhat meg a színvegyületek keletkezésére és hatására való utalás, mert legfeljebb a festékkel való bánást lehet megtanulni, nem pedig a színnel valót, holott a festészet ennek a művészete. Azaz hogy megtanulni lehet, eltanulni is lehet, - de éppen ez az, amit a mûvészetben nem szabad. Mert az olyan festő, aki úgy fest, mint egy másik festő, nem művész, hanem mesterember."

És hogy mikor is zajlott tulajdonképpen ez a vita? Nos, Radó Antal A fordítás művészete című zseniális könyve 1909-ben jelent meg először, innen az első idézet. A szurkálódó replika szerzője meg nem más, mint maga a szintén zseniális Ignotus - a kritika a Nyugat 1910. évi hetedik számában jelent meg. Mint láthatjuk, egy évszázad sem volt elég, hogy a problémára megnyugtató válasz szülessen.

8:53 | idézet | Komavary | |

2007. december 18., kedd

Vámos Miklós az írói sikerről

"Én a biztos siker titkát nem tudom, de a biztos bukás titkát ismerem. A biztos bukás titka az, ha az ember megpróbál olyasmit csinálni, amiről azt hiszi, hogy az embereknek éppen az tetszik. Én beérem azzal, hogy a szövegeimet olyan jóra tudom írni, amennyire képes vagyok az adott időszakban. Ha azután ez eljut az olvasói szívekhez, és netán meg is érinti őket, az a bónusz. Törekedni rá nem lehet. A siker egyébként is olyan, mint a nedves szappan, aki meg akarja ragadni, annak kicsusszan a kezéből. Lehet, hogy ez kissé fatalistán hangzik, de egész életemben azt tapasztaltam, hogy így van."

Dombi Gábor interjúja, 2007.

2007. október 5., péntek

Tiltott novellatémák II.

Mivel az előző bejegyzés kommentjeiből kitűnt: nem egészen világos, miért tette Kate Wilhelm az írótáborban (kiemelném: írótáborról és kezdő írókról beszélünk – pont olyanokról, mint e blog olvasói is; a zsenitudat kezdő szinten inkább gátol, mint segít) tiltólistára ezeket a témákat, álljanak itt saját szavai, amelyek talán fényt derítenek a mozgatórugókra:

"Nem engedtünk. Nem lehetett több ujjgyakorlat, nem engedtük, hogy az írók csak azért töltsenek meg oldalakat, hogy csináljanak valamit. Szokássá válhat. Senkinek sem lehet célja, hogy közhelyírásra trenírozza magát, márpedig ez történhet. Valahányszor egy közhelyes történetet komolyan veszünk, erősítjük a visszacsatolást, ami újabb közhelyet fog kidobni legközelebb. Itt és most kell ezt a folyamatot megállítani. Ha nincs miről írni, akkor rossz karriert választottunk."

És:

"A szabályoknak jó oka van, és mint minden művészeti ágban, a kezdőnek meg kell tanulnia és értenie, mire szolgálnak, majd egy darabig követnie kell ezeket. Akár festőről, zongoristáról vagy táncosról van szó, minden kezdő művész egy csónakban evez: meg kell tanulniuk, meg kell érteniük és követniük kell a szabályokat. Ezt úgy nevezik: tanulóidő. A középszerű művész sosem hagyja abba a szabálykövetést, szolgaian igazodik az útmutatáshoz, és ritkán emelkedik a középszerűség fölé. A kiemelkedő művész magáévá tette a szabályokat, és már nem szükséges tudatosan figyelemebe vennie őket. Miután az ember megtanult úszni, nem áll meg és gondolkozik el azon, hogy Most a karomat lendítem, kirúgok, felemelem a fejemet, levegőt veszek. A kimagasló művész tudja, mit jelentenek a szabályok, hogyan alkalmazza őket, és hogyan kerülje ki és szegje meg őket. "

Valamint:

"Néha a diákok vitába szálltak velünk: nézzük csak meg, itt van XY, kiadták a könyvét, pedig minden szabályt megszegett. A válasz egyszerű. XY számos jó történettel elnyerte a szerkesztők bizalmát. Annyira uralja a mesterségét, hogy a technika a kisujjában van, és megtehet bármit, az működni fog. A kezdő író azonban még semmit nem nyert el ebből a bizalomból. A története egy a több tucat vagy több száz hasonlóan ismeretlen író munkái közül, akik egyike sem csókos. Mindegyik ugyanabban a kéziratkupacban van, amelyikbe a szerkesztő vagy olvasó épp hogy csak belepillant, hátha akad köztük megjelentetésre érdemes. A kezdő író nem kapja meg ugyanazt a szabadságot a karrierje elején, amit XY évek során harcolt ki magának. A legelején kell kezdenie, a szabályok szerint játszva, amíg nem bizonyít – pontosan úgy, mint XY."

10:42 | idézet | író | Hanna | |

2006. október 20., péntek

Rushdie idézet

"....az önéletrajzban, mint az irodalomban általában, ami történt, az nem olyan fontos, mint az, amiről a szerző meg tudja győzni a közönséget."

Salman Rushdie Az éjfél gyermekei c. regényéből.

Fordította: Falvay Mihály.

7:48 | idézet | EnVoice | |

2006. szeptember 17., vasárnap

Írói ígéret

"A szerző hallgatólagos megállapodást köt az olvasóval. Átadsz nekik egy hátizsákot. Megkéred őket, hogy bizonyos dolgokat helyezzenek bele - hogy emlékezzenek rá és tartsák észben -, miközben felfelé hágnak a dombon. Ha egy sárga Volkswagent adsz át nekik, és azt kell a hegy tetejére - vagyis a történet végéig - felvonszolniuk, ám ott rájönnek, hogy a Volkswagennek semmi köze nincs a történetedhez, akkor rettentően felbosszantott olvasókra számíthatsz."

— Frank Conroy

18:29 | idézet | Editor Diaboli | |

2006. szeptember 16., szombat

Mit tudunk az olvasóról?

„Úgy van, hogy nincsen. Az írót ne érdekelje az olvasó, mert az olvasót se érdekli az író. Miközben dehogyis beszélnek, néznek el egymás mellett. Itt ez a mondat, az olvasó magát akarja, mintha egy varázsgömbben, látni. Az olvasó azonosulni akar, átérezni akar, sírni és fellélegezni akar, megrendülni, fényben állni, tudni. Vagy, nem is tudja, de azt akarja, hogy már a második fejezet végén dideregjen a bőrén a kar. Olyat akar olvasni, amitől fáj neki. Nincsen olvasó. Semmi biztosat sem tudunk róla. Ám amikor egyszeriben mégis lesz, mert olvasni kezd a tiszai kőparton, a füves gátoldalban, a téren, akkor meg már író nincs többé. Akkor már csak olvasó van. Így lesz kerek az a világ, amit olvasásnak, az olvasás csodájának hívnak.”

– Darvasi László, Mit tudunk az olvasóról?

21:29 | idézet | MarquezUnread | |

2006. szeptember 15., péntek

Rényi András művészettörténész, esztéta a műelemzésről

"Azt szoktam mondani a tanítványaimnak az egyetemen, hogy egészséges lelkületű ember nem fog egy mű "elemzésébe". A műalkotásokat élvezni és figyelni kell, és csak akkor szükséges elkezdeni meditálni rajtuk, ha valami megakasztja zavartalan élvezetünket. Ha a megértés folyamatában valami zavar támad, ha valamit nem értünk, akkor kell elkezdeni értelmezni. Az értelmezés pedig csak akkor lehet sikeres, ha a mű pontos megfigyelésén, részletek, elemek, gondos összeolvasásán alapul (...) ezt (...) én inkább nevezném mű-értelmezésnek -, (…) akkor kezdjünk el elemezni, ha valamit nem értünk, és ez a tény nyugtalanít bennünket." *

* Idézet egy beszélgetésből

21:21 | idézet | EnVoice | |

2006. szeptember 11., hétfő

„Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak”

Antoine de Saint-Exupéry

Ha halálfenyegette napról akarsz szólni, mondd ezt: „októberi nap”. Mert az októberi nap már gyengül, vénséget sodor feléd. De a novemberi vagy decemberi nap a halálra irányítja figyelmedet, és látom, hogy integetsz. De te nem érdekelsz engem. Mert amit ekkor kapok tőled, nem a halál, hanem a halálra kijelöltség vágya. Márpedig nem ez volt a keresett cél.

Ha a szó felüti fejét mondatod közepén, nyakazd le. Mert nem szót kell nekem mutatnod. Mondatod csapda a vad elfogására. Én nem vagyok kíváncsi a csapdára.

Mert tévedsz a mondandó tárgyát illetően, ha azt hiszed, hogy szóval kifejezhető. Különben, ha ezt mondanád: „mélabú”, mélabús lennék tőle. Ez pedig túlságosan könnyű lenne. Tagadhatatlan, hogy működik benned valami gyenge utánzó hajlam, amitől hasonlítani kezdesz arra, amit mondok. Ha például azt mondom: „dühöngő hullámverés”, akkor valahol belül mintha ide-oda dobálnának a habok. És ha azt mondom: „a katonára halál leselkedik”, valahol, homályosan, aggodalom fog el katonámért. Megszokásból. De ez a művelet felületi. Csak az ér valamit, ha oda tudlak elvezetni, ahonnan úgy látod a világot, ahogyan én akartam.

Mert nem ismerek olyan költeményt, sem olyan képet a költeményben, amely más lenne, mint rád való hatás. Nem ezt vagy azt kell neked megmagyarázni vagy sugallni, ahogyan a legagyafúrtabbak hiszik – hiszen nincs szó sem erről, sem arról –, hanem ilyenné vagy olyanná válásodat kell elősegíteni. Ugyanúgy, ahogyan, ha szobrot csinálok, orra, szájra, állra van szükségem, hogy egymásra való hatásukat érzékeltetve ejtselek hálómba, a neked sugallt vagy mondott ezt vagy azt használom fel arra, hogy segítségével mássá tegyelek.

Mert ha azt mondom: holdvilág, ne képzeld, hogy csak a holdvilágban van rólad szó. Hiszen a napban, a házban vagy a szerelemben is ugyanúgy rólad van szó. De azért választottam éppen a holdvilágot, mert kellett valami jel, amellyel megértetem magamat. Nem választhattam egyszerre mindet. Aztán az a csoda történik, hogy hatásom egyre terebélyesedik, akárcsak a fa, amely kezdetben egészen egyszerű volt: mag; ez a mag azonban, amely még nem valamiféle miniatűr fa volt, gyökeret eresztett, ágakat hajtott, ahogy egyre jobban kitárulkozott az időben. Ugyanígy van az emberrel is. Ha hozzáadok valami egyszerűt, amit talán egyetlen mondatom hordoz magában, hatásom egyre több módon nyilvánul meg, és lényegében változtatom meg ezt az embert, aki ezentúl másként fog viselkedni holdvilágnál, a házában vagy a szerelemben.

Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak. És ettől kezdve képtelen vagy határok közé szorítani azt, amit ő irányít.

De az is lehet, hogy gyenge számodra erővonalaimnak az a hálója. És hatása elhalványul az oldal végén. Ugyanígy vannak magvak is, amelyeknek ereje azonnal megszűnik, és emberek, akikben nincs lendület. De ez nem változtat azon, hogy kibontakoztathattad volna őket, hogy világot építs velük.

Így amikor azt mondom: „a királynő katonája”, való igaz, hogy nem seregről, nem hatalomról van szó, hanem szerelemről. Mégpedig egy bizonyos szerelemről, amely mit sem remél a maga számára, de önmagánál nagyobbnak ajándékozza oda magát. És nemesít, gazdagít. Mert ez a katona erősebb, mint a másik. És ha megfigyeled őt, azt fogod látni, hogy megbecsüli magát a királynő miatt. És bizonyos vagy benne, hogy nem válik árulóvá, mert védelmezi a szerelem, hiszen szívével a királynőben lakozik. És látod, milyen büszkén tér meg a falujába, ám mikor a királynőről faggatják, szemérmesen hallgat és pirul. És tudod, hogyan hagyja ott feleségét, ha hadba szólítják, és hogy érzelmei nem olyanok, mint a király katonájáé, aki haragtól ittasan indul az ellenség ellen, és királya nevében öli meg. Hanem megy, hogy megtérítse ellenségeit a királynő hűségére, és bár látszólag azonos a harc, amelyet ellenük vív, őket is szerelme szolgálatába állítsa. Vagy pedig...

De ha tovább folytatom, akkor kimerítem a képet, mert a képnek csekély a hatalma. És nem tudnám egykönnyen megmondani, hogy amikor mind a ketten a kenyerüket eszik, mi különbözteti meg a királynő katonáját a királyétól. Mert a kép itt már csak pislogó lámpás: mint minden lámpa, az egész világnak küldi ugyan sugarait, de csak keveset világít meg a te szemed számára.

De minden erős bizonyosság mag, amelyből világot tudnál teremteni.

Ezért mondtam hát, hogy miután elvetetted a magot, szükségtelen volt magadnak magyarázgatnod, magadnak felépítened a dogmát, és magadnak kitalálnod cselekvési lehetőségeidet. A mag megfogan az emberek termőtalaján, és ezrével születnek szolgáid.

Így ha sikerült elültetned az emberbe azt a hitet, hogy a királynő katonája, eredménye az lesz, hogy megszületik belőle a te kultúrád. Utána aztán már elfelejtheted a királynőt.

Antoine de Saint-Exupéry

Citadella, CXXXVI.

Ford.: Pődör László. Szeged, LAZI, 2002. 269-270. o.

0:07 | idézet | MarquezUnread | |

2006. augusztus 28., hétfő

A remekműről és a tökéletességről

„Az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a művészi alkotás emberfölötti csoda.

Azt, ami a szép műveket széppé teszi, a jelenségvilág tényei közt hiába keressük. A remekművek lehetnek egyszerüek, bonyolultak, rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a kontár-művek is. Csak épp a remekműben megvan az a csodálatos delejesség, mely a kontárműből hiányzik, s amelyet a jelenségvilág körülményeiből nem lehet levezetni.

A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az időtlen dereng át az időbeli világba.”

– Weöres Sándor, A teljesség felé

„Nincs olyan kötött formában író poéta, még ha botcsinálta vagy jelentéktelen költő is, aki ne cizellált volna (társalgás közben is gyakran használja ezt az igét) egy tökéletes szonettet, amolyan miniatűr emlékművet, amely a remélt halhatatlanság foglalata, s amelyet az új, romboló idők is megkímélnek majd. Az ilyen szonettban persze többnyire nincsen sallang, lévén az egész vers egyetlen sallang: tehát merő üledék, hiábavalóság. Ezt a tartós tévhitet – lásd Sir Thomas Browne: Urn burial – Flaubert a következő mondásban fogalmazta meg s ajánlotta mások figyelmébe: A tökéletes fogalmazás (a szó legmagasztosabb értelmében) úgy hat a gondolatra, amint a Sztüx vize Akhilleusz testére: sebezhetetlenné és elpusztíthatatlanná teszi.* Határozott ítélet, csakhogy én még semmiféle bizonyítékot nem találtam az igazolására. (Eltekintek a Sztüx erősítő hatásától; ama pokolból származó emlék amúgy sem tekinthető érvnek, hanem csak nyomatéknak.) A tökéletes oldal – olyan oldal, amelyen egyetlen szó sem változtatható meg büntetlenül – a legkétesebb valamennyi lap között. A nyelv változása megsemmisíti a mellékjelentéseket, az árnyalatokat; pedig hát épp a „tökéletes” oldal rendelkezik efféle erényekkel, így az avul el a legkönnyebben. Az az oldal ellenben, amely a halhatatlanságra pályázik, épségben átvészeli a sajtóhibák, az átdolgozások, a felületes olvasás, az értetlenség tűzpróbáját. Góngora verseiben egyetlen sort sem lehet büntetlenül megváltoztatni (legalábbis ezt állítják a szöveg közreadói); bezzeg a Don Quijote posztumusz csatákat nyer a fordítói ellen, s túlél minden gondatlan kiadást. Heine sosem olvasta spanyolul a művet, mégis örök időkre felmagasztalta. Sokkal élőbb a Don Quijote német vagy skandináv vagy hindosztáni árnyképe, mint ama stiliszta költő megannyi bódító szóvirága.

Nem szeretném, ha azt a tanulságot vonnák le e megállapításból, hogy a kétségbeesés vagy a nihilizmus szól belőlem. Nincs szándékomban hanyagságra buzdítani, s azt sem hiszem, hogy valamiféle rejtélyes értéket hordozna egy-egy ügyetlen mondat vagy lapos jelző. Csak azt állítom, hogy ha önszántunkból lemondunk néhány apróbb élvezetről – mint amilyen a szemet gyönyörködtető metafora, a fülnek kellemes ritmus, továbbá az indulatszókban vagy a fordított szórendben rejlő meglepetés –, magunk is megbizonyosodhatunk róla, hogy a feldolgozott téma iránti szenvedély határozza meg leginkább az írót, s ezzel mindent elmondtam.”

– Jorge Luis Borges, Az olvasó babonás etikája

* Correspondance, II, 199. old.

18:47 | idézet | MarquezUnread | |

2006. július 31., hétfő

Márai Sándor - Két kézzel

"De te csak írjál, két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak - te csak írjál két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással. Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát, vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz, vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon, csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle. Ne sajnáld életed - mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit ér egy vagy száz év múlva, hogy boldog, vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod! - s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jó, mert ez volt a dolgod. "

8:30 | idézet | Editor Diaboli | |

2006. július 26., szerda

Brillírozás és modernség

„Én persze brillírozni akartam. Ma már tévedésnek tekintem a brillírozást. Azért tévedés, mert a hiúság jele, és az olvasó is a hiúság jelének látja. Ha pedig az olvasó erkölcsi hiányosságot lát az emberben, akkor már semmi oka, hogy csodálja, vagy elfogadja.

Aztán elkövettem egy nagyon gyakori hibát: minden igyekezetemmel – mindenben – modern akartam lenni. Goethénél, a Wilhelm Meister tanulóévei-ben azt mondja az egyik szereplő, hogy „Nos, azt mondhatsz rólam, amit akarsz, de senki sem tagadhatja, hogy kortársad vagyok”. Én nem látok semmiféle különbséget e között a Goethe-figura között és a modernség vágya között. Tudniillik eleve modernek vagyunk; nem kell törekednünk a modernségre. Ez nem tartalom vagy stílus kérdése.

Elég belelapozni Sir Walter Scott Ivanhoe-jába vagy (hogy egy egészen más példát is mondjunk) Flaubert Salammbô-jába, és meg tudja mondani az ember, hogy mikor keletkeztek ezek a művek. Bár Flaubert roman carthaginois-nak nevezte a Salammbô-t, minden talpraesett olvasó tudni fogja már az első oldal után, hogy nem Karthágóban született az a regény, hanem egy nagyon értelmes, tizenkilencedik századi francia úr írta. Az Ivanhoe-ban sem téveszt meg bennünket a sok vár, lovag, kanász és a többi. Mindvégig tudatában vagyunk, hogy egy tizennyolcadik vagy tizenkilencedik századi regényt olvasunk.

Továbbá annál az egyszerű oknál fogva is modernek vagyunk, hogy a jelenben élünk. Azt a módszert még senki sem fedezte fel, hogy hogyan lehet a múltban élni, amint még a futuristák sem fedezték fel a jövőben élés titkát. Modernek vagyunk, akár akarjuk, akár nem. Meglehet, hogy az is a modernség egyik megnyilvánulása, hogy én most ostorozom a modernséget.”

BORGES, Jorge Luis: A költői mesterség.

Ford.: Scholz László. Budapest, Európa, 2002. 118-119. o.

20:57 | idézet | MarquezUnread | |

2006. július 21., péntek

Még néhány fontos idézet a művészetről

"Ne azt várjuk, hogy a művészet váljon a mi számunkra hozzáférhetővé, hanem mi nyíljunk meg a művészet számára."

(Werner Hofman)

"Minél rettenetesebb a világ, annál absztraktabb a művészet."

(Paul Klee)

"Nem az életet kell festeni, hanem a festményekbe kell életet lehelni."

(Pierre Bonnard)

"Legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság igazabb a szó szerinti valóságnál."

(Vincent van Gogh)

"Mi mindnyájan azal töltjük napjainkat, hogy az élet titkát keressük. Nos, az élet titka a művészetben van."

(Oscar Wilde)

16:44 | idézet | EnVoice | |

Weöres alázata

"Oltáromon vadmacska, páva, bárány:

három költő előtt borul le hálám.

Bár a homokban lábnyomuk lehetnék."

16:36 | idézet | EnVoice | |

Két gondolat Asimovtól

"Ellentmondás kijelenteni, hogy <nem értek a művészethez, de tudom, mit szeretek.> Aki nem ért a művészethez, az nem tudhatja, mit szeret, hiszen nem érti, amit néz."

"Egy művésznek sokkal többet kell tudnia, mint egy műélvezőnek."

16:33 | idézet | EnVoice | |

Két mondat

"Ne féljenek a tökéletességtől. Sosem érik el."

(Salvador Dalí)

16:29 | idézet | EnVoice | |