Irodalmi boncasztal

2011. november 14., hétfő

Pusztítók és építők – fantasztikus írói kiképzőtáborok itthon és a világban

A 2012. november 12-én, a Sci-fi Napon elhangzott előadás anyaga

Az első és legfontosabb kérdés, ami felmerül, ha bármilyen írótáborról vagy műhelyről beszélünk, hogy vajon az írás tanítható-e. Sokan vannak, akik határozottan állítják, hogy nem. De még azok az írók is tanulnak, akik önerőből fejlődtek, sok-sok elutasítás és tévedés után, és annak a tapasztalatnak egy részét, amit így felszednének, más is képes lehet átadni nekik. Hiszen a mentorok létét, lehetőségét elfogadjuk.

Van tehát lehetőség arra, hogy a tanulási folyamatot hatékonyabbá tegyük. Akiben van tehetség, szorgalom és kitartás, valamint van egy kis szerencséje, eljuthat a megjelenésig. Szögezzük le: írni valamilyen szinten mindenki tud, de míg a naplóján senki nem kéri számon a stílust, az érthetőséget és a helyesírást, amikor a megjelenés a cél, egy sor olyan elvárásnak kell az írónak megfelelnie, amihez nem árt, ha a technikáját is fejleszti.

A Milford-módszer

Mielőtt beszélnék a Clarionról vagy akár a magyar fantasztikus írói műhelyekről és táborokról, muszáj szót ejtenem a Milford Conference-ről, ahonnét ezek elindultak. Ez egy nyolcnapos írói műhely volt, amelyet Judith Merril, James Blish és Damon Knight indítottak az ötvenes évek közepén azzal az elgondolással, hogy a hivatásos írók számára is hasznos lehet, ha összegyűlnek megkritizálni egymás műveit és a szakmáról beszélgetni. Olyan szerzők vettek részt benne, mint Ben Bova, Harlan Ellison, Piers Anthony, Kate Wilhelm, Anne McCaffrey, John Brunner és Carol Emshwiller, a hétvégi látogatók között pedig ott volt Isaac Asimov, Robert Silverberg, Frederick Pohl, Arthur C. Clarke és Theodore Sturgeon is.

A Milford Conference az alábbi elven működött: mindenki elhozta a novelláit, amelyeket a többiek elolvastak, majd körbeültek, és szép sorban mindenki elmondta a véleményét. A neten keringő, és a Boncnokra is felkerült kritikusi lista többé-kevésbé a milfordi koncepciónak felel meg. Miután mindenki elmondta a magáét, a szerző is megszólalhatott, és megvédhette művét vagy éppen köszönetet mondhatott. A vita és beszélgetés csak ezután következett.

A Clarion születése

A Clarion Workshopot Robin Scott Wilson alapította 1968-ban a Clarion State College-ben (azóta Clarion Egyetem). Hat hetes nyári írói kiképzőtábor volt ez, kifejezetten novellákra kihegyezve, az első évben az alapító mellett öt előadó vezette a műhelymunkát: Damon Knight, Judith Merril, Fritz Leiber, Kate Wilhelm és Harlan Ellison. A diákok száma a kezdetektől fogva húsz körül mozog.

A Clarion tábor napirendje elég egyszerű volt: kilenctől délig vagy egy óráig négy-öt novellát végigkritizáltak a Milford-módszer szerint. Először a diákok beszéltek, aztán a meghívott előadó, és végül Wilson. A nap többi részében mindenki szabadon írhatott és olvashatott.

Az előadások hétfőtől péntekig zajlottak, a pénteki bulin az osztály ajándékkal búcsúzott az előadótól. Hétvégén vagy régi Clarionosok, vagy neves írók tettek látogatást, hogy az írásról és a tapasztalataikról beszéljenek, és felolvassanak a műveikből. Ez a rendszer még mindig fennáll.

Az első év tapasztalatait követően az utolsó két hetet már ugyanaz az előadó tartotta, részben azért, mert egy új előadóhoz mindig nehéz kezdetben hozzászokni, részben azért, mert az utolsó hét már felkészülés a „való” életbe visszatérésre. Néhány éven belül bebizonyosodott, hogy a hathetes program eredményes: a végzősök kezdtek rendre megjelenni. Az előadók pedig az előző években tapasztaltakat beépítették a következő évi programba, és ha szükséges volt, alakítottak rajtuk. A leckéket pedig mindig igyekeztek az adott diák képességeihez szabni. A meghívott előadók évről évre változtak, de például Kate Wilhelm és Damon Knight 27 évig oktattak folyamatosan. Állítólag ők voltak a legkeményebb tanárok, ugyanakkor rengeteget lehetett tanulni tőlük.

A Clarion Workshop persze nem csak a munkáról szólt, hanem barátságokról és szakmai kapcsolatokról is. A buli és a lazulás is mindig része volt az írótábornak. A diákok stresszét például hagyománnyá vált vízipisztolyozással vezették le, és volt olyan eset is, hogy valakit sellőnek beöltöztetve (tejszínhabba és stratégiailag elhelyezett gyümölcszselébe) végigkocsikáztattak a campuson, vagy éppen színielőadást rögtönöztek.

A Clarion azóta San Diegóba költözött. Az eredeti Clariont emlegetik Clarion Eastként is.

A többi Clarion

Mivel a Clarion befogadóképessége véges volt, és akadtak érdeklődők, akik számára a távolság is gondot jelentett, 1971-1973 között Vonda McIntyre vezetésével megszületett a Clarion West, de csak 1984 óta üzemel folyamatosan Seattle-ben J. T. Stewart vezetésével. 2004-ben megalakult, majd 2005 után kétévente került megrendezésre a Clarion South, Ausztráliában.

Noha a Clarion a leghíresebb fantasztikus írótábor és workshop, számos másik írótábor is működik szerte a világban, például a Viable Paradise, az Odyssey, a Hatrack River Writers Workshop (OSC-vel), az ArmadilloCon és mások.

A gyakorlatok

Az efféle írói workshopok egyik alapvetése, hogy az akadémiai és irodalmi megközelítés más, mint az írói analitikus megközelítés. Írás közben például az író ritkán fogalmazzák meg világosan a témájukat és dolgozzák ki a művük szimbolikáját. Az ilyen műhelyekben az írásokat átdolgozás alatt álló, átmeneti műveknek tekintik, és a fókuszba az kerül, hogyan épülnek fel a történetek, hogyan működnek az egyes részeik, hogyan illeszkednek egymáshoz és hogyan lehetne jobbá tenni a művet. Sok író számára nem létezik befejezett, csak elengedett mű. Amit fontos tudni, az, hogy melyik elengedett történet alkalmas arra, hogy kiadóhoz küldje az ember, és melyik tekinthető csupán tapasztalatnak.

A jó történetben a felszín és a mélység egymástól elválaszthatatlan egész. A szép nyelvezet, képek és szimbolika önmagukban nem eredményeznek jó történetet, de a rossz szóhasználat, furcsa mondatok egy mégoly érdekes és elgondolkodtató történetet is tönkrevághatnak. Ezért azok a diákok, akik pongyolán fogalmaztak, olyan gyakorlatokat kaptak, amelyek rákényszerítették őket arra, hogy elgondolkodjanak a szavak és mondatok jelentésén; a mondatpolírozóknak pedig előírták a gyors első vázlatot, aztán el kellett gondolkodniuk a történet velején.

Néhány példa:

1. Vegyél egy papírt, és takard le az írásod többi részét egy mondat kivételével. Olvasd el! Vajon pontosan azt mondja, amit mondani akartál, semmi többet?
2. Vedd ki az összes határozószót és melléknevet! Miután lecsupaszítottad a novelládat, menj vissza az elejére, és nézd meg, mely jelzőket rakhatod vissza, melyek azok, amelyek feltétlen szükségesek. Ha a legtöbb igéd határozószóval állt párban, akkor használj erősebb igéket!
3. Ha a történet látszólag tökéletes, mégis eladhatatlan, próbáld kielemezni bekezdésenként! Bekezdésről bekezdése haladva írd le a margóra, mi történik vagy miről szól. Ha leírás, akkor írd mellé azt. Ha karakterábrázolás, azt. Ha egy történetben ugyanaz ismétlődik bekezdésről bekezdésre, az a történet statikus. Valaminek változnia kell.
4. Gondolj életed legrosszabb élményére, és használd fel a művedben! Változtasd meg az összes objektív részletet, legyen a karakter másik nemű, idősebb vagy fiatalabb, a helyzet is legyen más, de tartsd meg az érzelmi töltetet! Most pedig tedd meg ugyanezt a legboldogabb napoddal!
5. Válaszd ki egy olyan novelládat, amelyben három személy is szerepel egy konfliktusos helyzetben. Írd meg a jelenetet mind a hármuk szemszögéből!
6. Írj egy-két oldalnyi tiszta párbeszédet! Mit tudsz elárulni a karakterekről csak a szavaik alapján? (Ne feledd, a drámaírók pontosan ezt csinálják.)
7. Írd le egy történet vázlatát a megoldással együtt. Aztán dobd el a megoldást, és írj új befejezést! Ha készen van, dobd el azt is, és írj újat! Az lesz az, amire az olvasó sem gondolt volna rögtön.

A gyakorlatok elvégzése mellett az egyes művek elemzéséből is sokat tanulhatnak a diákok. A Halál Vörös Vonalaként elhíresült vonalat az instruktorok ott húzták meg, ahol egy magazin szerkesztője abbahagyta volna az olvasást, majd elmagyarázták, miért épp ott telt be a pohár. Az előadások kitértek a különféle írástechnikai megoldásokra és módszerekre, amelyeket itt hosszú lenne felsorolni, más előadásokban már beszéltem róluk.

A Clarion Workshop hosszú történelme folyamán olyan írókat tudott soraiban, mint Ted Chiang, Kim Stanley Robinson, George Alec Effinger, Octavia Butler, Vonda McInyre, Kathe Koja, Lucius Shephard, Cory Doctorow. A program több volt számukra, mint kiképzőtábor: barátságok születtek, rengeteget tanultak az írásról és önmagukról. Voltak, akik az írásról akartak csak beszélgetni, mások társakra találtak. A Clarion hatása a teljes fantasztikus könyvkiadásban érződik: a szerzők és szerkesztők közös nyelvet kezdtek beszélni, egyre több szerző tudta, hogy néz ki egy kézirat, mi jelent a szerkesztői munka.

Fantasztikus írói műhelyek itthon

Az első komolyabb, Milford-módszert alkalmazó műhely itthon a Scriptorium (később Cohors Scriptorium) volt, amely egy kezdeti Valhallás próbaüzem után 2001-ben indult el, és hamarosan követte a többi Scriptorium is (amelyek kezdetben csupán számozásukban különültek el egymástól). Ezek működési elve a következő volt: egy-egy tanév alatt havonta egy meghatározott feladatra kellett egy novellát írni megoldásként, majd a havi találkozók során a Milford-módszerrel a tagok kivesézték egymás műveit. A feladatok olykor nem voltak egyebek kötött inspirációnál, máskor kifejezetten egy-egy írói fogás gyakorlására irányultak.

A Scriptorium rendszerét több írói műhely is átvette, ezt alkalmazta a Karcolat Scriptoriuma vagy az Enrawelli Scriptorium (még a nevükben is utalva rá), vagy a Delta Műhely (a mostani Írókör.hu). Több kiadvány is született ezekben a műhelyekben, a Cohors Scriptoriumhoz köthető az Anyrok alkonya/Lobogók hajnala kötetpáros, a Karcolathoz a Pillantás a pokolba című kiadvány, és gyakran előfordul, hogy egy-egy fantasy vagy sci-fi kiadványban ezeknek az írói műhelyeknek a tagjai jelennek meg.

Írótábor

Kifejezetten fantasztikus írótábort egyet ismerek, méghozzá az Írókör.hu nyári táborát, amely 2008-ban nyerte el mostani formáját, csak a napok száma gyarapodott, így például idén már hatnapos volt.

A tábor zárt, csak az Írókör.hu tagjai és a meghívott előadók és néhány vendég vehet részt benne, egyszerűen azért, mert bizonyos létszám fölött már nem lenne működképes. A programja részben hasonlít a Clarionéra, részben különbözik attól. Először is, nem kész novellákat véleményezünk, hanem feladatmegoldásokat. A feladatok a délelőtt és délután elhangzott írástechnikai előadáshoz kapcsolódnak, és általában azonnal, 15 vagy 60 perc közötti intervallumban kell teljesíteni őket. Ezután a szerző felolvassa a megoldást, a többiek pedig elmondják a véleményüket. Részletes visszajelzésre ilyenkor nincsen lehetőség, viszont az irányított gyakorlatok hasznosak. A tábor során születő novellákat ugyanakkor a Milford-módszerrel véleményezzük. Az utolsó este pedig a mókáé és a kacagásé.

Minden tábor tematikája kicsit más: 2008-ban Steve Barnes írástechnikai előadásaira épült, 2009-ben Damon Knight novellaírásról szóló anyagára, 2010-ben Ursula K. Le Guin stilisztikai gyakorlataira, idén pedig a kisregények voltak a középpontban.

Mire jó egy írói műhely?

Egy írói műhelynek illetve egy írótábornak számos előnye van, és rengeteg módon profitálhat belőle egy író. Először is, a gyakorlatok és kritikák miatt képes lesz analitikusabban, tudatosabban szemlélni saját műveit, új fogásokat sajátíthat el, felfedezheti gyengeségeit és erősségeit, olyan témákkal, hangvételekkel, nézőpontokkal kísérletezhet, amelyek komfortzónáján kívül esnek, és így a fejlődése is gyorsabb. Másfelől ez ilyen műhely megtanít arra, hogyan viselje az ember a kritikát, még mielőtt, úgymond, élesben, egy szerkesztőtől kapná meg. Hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedhet meg, akik ugyanolyan kételyekkel, félelmekkel és reményekkel küzdenek, mint ő, és szakmai kapcsolatok is kialakulnak, amelyek később a publikációban is segíteni fogják. Tudatosabban élheti meg, mit jelent írónak lenni, és felkészültebben alakítja a karrierjét: vagy rájön, hogy ezzel akar foglalkozni, és rákapcsol, vagy ráébred, hogy az írás számára hobbi – és azzal sincsen baj.

2010. szeptember 15., szerda

Levél egy fiatal költőhöz

Párizs, 1903. február 7.

Igen tisztelt Uram,

levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb.

Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt legvilágosabban a Lelkem című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a Leopardihoz írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt. Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardihoz írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet, amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam.

Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember. Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk. Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit. Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magába szállás és magába merülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befelé fordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzire vivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.

Rainer Maria Rilke

21:36 | bölcsesség | író | rattus_rattus | |

2010. január 12., kedd

Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról

Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor leggjobban esik.

Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.

Hidd el nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók aa körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgy is untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekbe tartalom és igazság van.

Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavvukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyözők.

Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától...”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, akik papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovagjá-nak” vagy új utak bús szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.

Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.

Gyakorlatlanul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. Tolsztojjal - megjósolom - nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó - csodálatos módon - a helyén van. Még szószaporításban is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy betűt sem húzhatsz. Ez a remekmű értéke.

Vannak írók, jó írók is, akinek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.

Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.

Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.

Az első mondat - emlékszem - ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni”, és vére semmi esetben sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett”. Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hgoy tízszer jobb lett.

Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb a író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésra tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.

(Pesti Hírlap, 1932. november 27.)

2010. január 3., vasárnap

Az író olvas

Szeretnék linkelni egy klasszikust, amelynek aktualitása úgyszólván soha nem jár le.

„Az író a saját írásánál gyakorlatilag autista lesz...”

Darvasit nagyon szeretjük, különösen, ha épp Szív Ernő.

2009. december 31., csütörtök

Nalo Hopkinson kurzusa

Most jó angol anyanyelvű, pályakezdő fantasztikus írónak lenni. Most jó, ha van kétezer dollár az ember zsebében.

A World Fantasy díjas, Clarion-oktató Nalo Hopkinson intenzív írókurzust indít 2010 februárjától, amelynek során kritizálja és kijavítja a kezdő írók aktuálisan futó projektjeit.

Jelentkezési határidő: 2010. január 15.

9:30 | író | közérdekű | Hanna | |

2009. december 18., péntek

Az írói fejlődés

Mint ahogy minden agy egyedi, úgy különböznek az egyes írók módszerei is. Van olyan író, aki sötétben diktálta diktafonba a gondolatait, egy másik addig buszozott, míg össze nem rakta fejben az új regényét, megint más három hónapig töprengett, majd leült egy kis lyukba és harminc órán keresztül csak gépelt. Amikor kijött, a regény elkészült.

Vagyis: mindenkinek magának kell rájönnie, hogyan tud írni. Az írói tehetség nem egyvalami, hanem több dolog egysége: nyelvi kifejezőkészség, képzelőerő, mesélőkészség, dráma-, szerkezet- és ritmusérzék és még egy sor más. Van, aki párbeszédben nagyon jó, de leírásban pocsék, más jól teremt hangulatot, de a cselekményben nem erős. Az első feladat, hogy az író felfedezze, mik a gyengéi és az erősségei – a gyakorlatok ebben fognak segíteni. A második feladat: kihozni a legtöbbet a rendelkezésre álló készségekből.

Minden író négy fejlődési fázison megy át:

fázis: magadnak írsz, az írásaid tulajdonképpen ábrándok. Téged szórakoztatnak, de nem teremtenek kapcsolatot másokkal.
Megpróbálsz kitörni, kommunikálni az olvasókkal, de a történeteid triviálisak. Még nem állsz készen egy felépített történet megírására, ezért félig kigondolt sztorikkal próbálkozol.
Teljes történeteket írsz, de technikai gondokkal küzdesz, általában a szerkezet vagy a karakterábrázolás hiányos. (A műhely nagy része ebben a fázisban van.)
Megoldottad a problémákat, legalább annyira, hogy elboldogulj, és publikálsz.

A 4. fázis után vannak még továbbiak, tehát a fejlődés lehetősége előttünk áll, de akkor már a fejlődés külső segítség nélkül történik. Akik későn kezdenek írni, gyakran átugorják az 1. és 2. fázist.

A kezdő írók hibája sokszor az, hogy bonyolult történeteket próbálnak kiagyalni, de ezt olyan nehéznek találják, hogy inkább a karaktereken spórolnak. Ezért a történet végül nem lesz sikeres, mivel a karakterek báboknak tűnnek.

Hogyan kerüljünk ki az 1. fázisból?

Vegyük az ábránd főbb elemeit, nem csak a központi elemet. Pl. ha az ábránd szerint kiderül, hogy te vagy a kis balkáni királyság elveszett trónörököse, akit udvaroncok vesznek körül, dicsérve szépségedet, válaszd ki az egyik udvaroncot, és egy kicsit helyezkedj az ő bőrébe. Az ő szemén keresztül nézd meg magadat: hogyan látja valójában ezt a törtető mitugrászt? Hoppá, az ábrándnak lőttek, de talán így sikerült a történetet valahogy elkezdeni.

Az írás sokakat arra buzdít, hogy elrejtőzzenek, kitalált karakterekbe bújjanak, ahogy egy színész rejti el magát a szerepében. Természetesen az elrejtőzés is része az írásnak, azonban az írás a feltárásról is szól. Ezt tehetjük bátran és szándékosan vagy félénken és önkéntelenül. Az az író, aki lenyűgöző intelligenciájú, bölcs, szép, erős és erényes hősöket talál ki, olyan, mint egy gyerek, aki egy pózna mögött akar elrejtőzni. Nem tud elbújni, és még csak azt sem választhatja meg, mely részeit fedje föl.

Az ábrándoknak egyetlen célja van: hogy neked örömet szerezzenek. Ha hagynád, hogy más karakterek is kövessék a vágyaikat és érvényesítsék akaratukat, az tönkretenné az ábrándot, és épp ezt kell tenned. Az ábrándban a játék meg van bundázva a főhős javára, mert a főhős te vagy. Ez egy ábrándban még elmegy, de egy novellában nem, mert abban a történetben, amelyik meg van bundázva, nincs feszültség.

A 2. és 3. fázisból kitörni nagyrészt technika kérdése, de a technika nem fog segíteni, amíg az ember el nem hagyta az 1. fázist.

Kivonat Damon Knight: Creating Short Fiction című könyvéből

12:52 | írástechnika | író | Hanna | |

2009. augusztus 31., hétfő

Hétfői vegyes az írásról

Több olyan cikk is felgyűlt az elmúlt hetek során, amelyekre nem jutott időm nagyobb terjedelemben tudósítani, ezért most csak dióhéjban összegzem ezeket.

A Tor oldalán Arachne Jericho fejtegeti, hogy annak dacára, hogy a fikcióban található karaktereket általában különféle traumák érik, a poszttraumatikus stressz szindróma mégsem, vagy csak a mesélő céljainak megfelelő mértékben (flashbackek) jelenik meg a művekben, holott ez is hozzátartozik a hitelességhez.

Szintén a Tor oldalán David Weber a karakterek indítékairól és hitelességükről ír.

Michael Ventura arról ír, hogy az írás magányos tevékenységének színtere, a szoba hogyan befolyásolja a kreatív tevékenységet.

Most már írásról szóló előadásokat is hallgathatunk Brandon Sanderson és Howard Taylor jóvoltából a Writing Excuses oldalon. Első és második évad.

Claire Light a nagy vitát kiváltott Mindblowing SF kapcsán a szerkesztő feladatait szedi sorba, különös tekintettel az antológiaszerkesztésre.

És végül az önmagáért beszélő 101 ok, hogy miért hagyd abba az írást.

2009. május 26., kedd

A nagyok is...

Még a nagyokkal is előfordul néha, hogy elutasító levelet kapnak. Az alábbi levél, amelyet Ursula K. Le Guin ügynöke kapott A sötétség balkeze című regényre, talán felvidítja azokat, akik nemrégen kaptak elutasítást:

„Kedves Miss Kidd,

Ursula K. Le Guin rendkívül jól ír, de sajnos a kiemelkedő minőség önmagában nem elég, hogy ajánlatot tegyek a regényre. A könyvet annyira túlbonyolítja az utalások és információ részletessége, a közbeékelt legendák relevanciájuk mellett olyannyira bosszantóak, hogy a történet cselekménye reménytelenül lelassul és a könyv végül olvashatatlanná válik. A történet annyira száraz és levegőtlen, annyira szétesett a ritmusa, hogy mindazt a drámát és izgalmat, ami a regényben benne lehetett volna, teljesen felhígítja a javarészt idegen ballaszt. Mindenesetre köszönöm, hogy ránk gondolt. A sötétség balkeze kéziratát mellékelten visszaküldöm.

Tisztelettel,

a Szerkesztő

1968. június 21.”

6:59 | író | kisördög | Hanna | |

2009. március 2., hétfő

Ide a következőt!

Naponta érkeznek a Boncasztal szerkesztőségébe a felháborodott levelek: hol a következő bejegyzés? Mikor írtok már? Azt ígértétek, rendszeresen frissítetek! Mit tehet ilyenkor az ember?

Mondjuk bevallja, hogy a fentiekből egy szó sem igaz. De mi nem is írunk olyan regényciklusokat, amelyek több köteten át mesélnek el - egyetlen történetet.

Először George R. R. Martin borult ki (de főleg negyvenkilenc perccel később). Igen, az itthon is népszerű sorozat következő kötete, a Dance with Dragon késik. Igen, korábbra és biztosra ígérte. De ha az ember hatvan éves, és be akarja fejezni a történetét, akkor a lehető legrosszabb megoldás az, ha reggeltől estig csak azt csinálja.

A bejegyzésre reagált John Scalzi is, aki egyrészt kifejtette Martin hasonlatait, másrészt így foglalta össze a dolgot: a rajongók választhatnak. A rajongók vagy kapnak egy könyvet, amin ott lesz Martin neve, szinte most azonnal, vagy türelmesek lesznek, és várnak addig, amíg az író be nem fejezi a következő részt úgy, ahogy ő szeretné.

Charles Stross technikai oldalról közelíti meg a kérdést. Saját tapasztalatára építve elmagyarázza, mi a különbség az olyan sorozat között, ahol minden regény egy önálló, lezárt történet (mint a Tarzan regények, vagy Drizzt kalandjai), és egy olyan nagyívú történet között, amely több regényen át szövi a szálakat (Mint Martin Jég és tűz dala, Stross Merchant Princes-e vagy mondjuk a Gyűrűk Ura). A reakciók közül ez az, ami a "száraz, technikai részletekbe" is belemegy, mindenképpen érdekes olvasmány.

Patrick Rothfuss meg jól időzített. A Name of the Wind szerzőjétől a rajongók hasonlót követelnek, mint Martintól: ide a következő részt, lehetőleg máma még!

Rothfuss meg válaszol - képregényben. Érdemes elolvasni, ha egy jót akarunk nevetni.

Legvégül pedig álljon itt Nick Mamatas tanácsa Martinnak:

"Szia George!

Figyelj, egyszerűen csak írjál még egy bejegyzést, amiben elmeséled mindenkinek, hogyan végződik a bazihosszú fantasy-sorozatod.

Erre majd elhallgatnak a türelmetlenkedő rajongók.

Ha nem tudod, mi lesz a vége, találj ki valamit most rögtön.

Remélem, tudtam segíteni:

NM"

(Nekünk meg a tor.com segített, amikor egy bejegyzésbe gyűjtötte a linkeket.)

2009. január 3., szombat

Scalzi on Writing - Scalzi az írásról

Avagy: You're Not Fooling Anyone When You Take Your Laptop To A Coffee Shop: Scalzi on Writing. (Nem csapsz be senkit, ha lecipeled a laptopodat a kávézóba: Scalzi az írásról - mondd ki egy levegővel!).

Először is: kicsoda Scalzi? John Scalzi főállású író. És regényeket is ír (ez az is még fontos lesz). Alig pár éve robbant be a scifi-köztudatba Old Man's War című Heinlein utánérzésével. A sorozat azóta egy ifjúsági regénnyel tetralógiává bővült (a harmadik rész alig tucatnyi szavazattal maradt le az idei Hugo díjról). Nem sokkal később, az Androidálomban (The Android's Dream) pedig megmutatta, hogy van még humoros scifi Douglas Adams után is.

De az írást nem scifi regényekkel kezdte: több éven át írt ismertetőket, kritikákat évtizedes tapasztalata van online újságíróként - igazi hivatásos.

Ez az, ami könyvét kiemeli a többi írástechnikai tankönyv közül: a karakterábrázolás, cselekménybonyolítás, leírások csínyja-bínja helyett egyetlen dolgot próbál átadni: az egészséges hozzáállást az íráshoz, mint hivatáshoz.

Ó, persze a könyvben találhatunk írói tanácsokat is: ezt össze lehet foglalni a következő pár szóban: tanuld meg a nyelvtan alapjait, és utána írjál, írjál, írjál.

Scalzi még a tintánál is piszkosabb dologgal foglalkozik: például a pénzzel. Miért ne add fel az állásodat az első regényszerződésnél, egyáltalán, miért köss szerződést a regényedre, mit írjál (röviden: mindent, amiért fizetnek és nem ütközik a lelkiismereteddel), hogyan fogadd és mire használd a kritikát, és így tovább. Csupa olyan téma, amiről az Írás Művészetét (így, nagybetűvel) taglaló művek mélyen hallgatnak.

Ám mindez csupán a kötet harmada. Kaphatunk még hasznos tanácsokat arról, hogy mit ne csináljunk íróként (például ne hazudjunk akkor, amikor megkörnyékezünk egy szerkesztőt), illetve külön rész jut a scifivel foglalkozó esszéknek (nem kell megijedni - habár a szerző végzettsége szerint filozófus, a "mi a scifi?" és a "szépirodalom-e a scifi" féle elmélkedéseknek maximum egy-egy gúnyos félmondat jut.

Scalzi tehát olyan valaki, aki tudja, hogy adja el magát - és ez egyben a könyv hátránya is. Ugyanis a kötet a Whateveren publikált, írással foglalkozó esszékből válogat. Ez egyrészt azt jelenti, hogy sikerült ránk sóznia egy olyan, ingyen olvasható szöveget, amiért vagy kemény dollárokat fizettünk, vagy megúsztuk valamivel kevesebbért.

Másrészt viszont az összes esszé önmagában megállja a helyét. Ez blogbejegyzésként előny, kötetben rendezve azonban azt eredményezi, hogy már ötödszörre olvassuk mikor és hogyan döntötte el, hogy író lesz, hogyan váltott egy papírújságból az online médiára, vagy miért lett szabadúszó. Az esszék egy része aktualitását veszti: igen, érdekes, amit Scalzi gondol a celeb-bestsellerekről, de ki a franc az az Amber Frey?

Azt sem érdemes elhallgatni, hogy - nem meglepő módon - a könyv mindvégig az angolszáz (pontosabban az amerikai) piaccal számol, úgyhogy ha nem kezdünk el hirtelen angolul írni, akkor bizony mindent át kell számolni magyar árakra, példányszámokra és honoráriumokra.

Aki rendszeres olvasója a Whatevernek (érdemes), annak sok (vagy akár minden) szöveg ismerős lehet. Aki viszont most ismerkedik Scalzival, az szerezze be egy regényét - vagy ezt a könyvét az írásról.

2008. december 8., hétfő

Egri Lajos: A drámaírás művészete

Az Irodalmi boncasztal három éve megígérte, hogy amint hozzájut Egri Lajos valamelyik írástechnikai könyvéhez, azonnal beszámol róla. Hatvan év késéssel végre magyarul is megjelent, ezért szeretnénk minden írással foglalkozó blogolvasónkat arra buzdítani, hogy vegye meg, mert megéri. Hogy miért is?

Annak ellenére, hogy a könyv több mint fél évszázados (a magyar fordítás az 1960-as, szerző által átdolgozott és frissített kiadás alapján készült), a benne foglaltak egy fikarcnyit sem tűnnek avíttnak, túlhaladottnak. Köbli Norbert fordítása hűen visszaadja az eredeti világos és lényegretörő magyarázatokat, és megfelelő szakszavakat talált az azóta már elterjedt terminológiára (premissza, válság, támadáspont, átmenet).

A könyv a drámaírással foglalkozik, és példáit is a színház világából hozza (nem csupán a jó, de a hibás darabokat is kielemezve) ám a lefektetett szabályok ugyanígy érvényesek a regények és filmek szerkezetére. Egri Lajos újítása abban rejlik (és ezért válhatott könyve alapművé), hogy az addig uralkodó arisztotelészi drámai vezérelvet (a cselekmény fontosabb, mint a karakter) újra cserélte, melynek alapja a premissza és a karakterek egysége. A cselekmény szerinte a karakterek közötti ellentétekből fakad, és akkor lesz teljes, ha követi az írásmű premisszáját (korábban írói ígéretként is emlegettük).

A könyv elsőként tehát a premissza fogalmát határozza meg, és példákat hoz arra is, mi történik, ha ez a premissza nem világos, vagy ha egyszerre több premisszát próbál az író teljesíteni. A következő részben kerül sorra a karakter, mint az írásmű velejét adó elem. Számomra a könyvnek ez a része tűnt a legjobban kidolgozottnak és legvilágosabbnak: a karakter szerkezetének, környezethez és más karakterekhez fűződő viszonyának és fejlődésének boncolgatásán túl egyértelmű definíciókat és magyarázatokat hozott (és felismertem az alapelveket, amelyeket Orson Scott Card kibővítve tárgyalt a Characters and Viewpoint című munkájában). A következő rész a konfliktusokkal foglalkozik: először a cselekvés eredetét kutatja, majd példákat hoz az alapvető négy konfliktustípusra (statikus, ugráló, erősödő, sejtető), és felrajzolja a válság, tetőpont és megoldás ívét (crisis, climax, resolution). Az utolsó rész már a korábban lefektetett alapelvekből fakadó részkérdésekkel foglalkozik: a párbeszéddel, a szereplők megjelenésével és eltűnésével, az expozícióval és a melodrámával (valamint a zsenialitással és azzal, hogy miért aratnak rossz művek is sikert).

A könyv sajtóttájékoztatóján a meghívott előadók elsősorban a forgatókönyvírást emelték ki, mint az Egri Lajos munkájából leginkább profitáló művészeti ágat, ami sajnálatos, mert így elsikkadt az üzenet, hogy valamennyi írónak érdemes lenne kezébe vennie, forgatnia – aki maga már tud írni (már ha ez egyáltalán elmondható arcpirulás nélkül), az bólinthat a világosan összefoglalt alapelvekre, amelyeket tudatosan vagy tudat alatt maga is követ; aki pedig még csak csiszolja tehetségét, támpontra lelhet, hogy kijavítsa hibáit.

A könyv a Műegyetemi Kiadó könyvesboltjában vagy honlapján vásárolható meg.

2008. november 21., péntek

Haldoklik-e a sci-fi?

A New Scientist hat sci-fi írót kérdezett meg különszámában arról, hogy a sci-fi haldoklik-e. A kérdésre Margaret Atwood, Stephen Baxter, Ursula K. le Guin, William Gibson, Kim Stanley Robinson és Nick Sagan válaszoltak.

A science fiction különszám tartalma megtalálható itt.

8:11 | író | Editor Diaboli | |

2008. október 30., csütörtök

Két izgalmas cikk

Egyrészt, már olvasható a lenti cikk folytatása. Most megtudhatjuk, mit csináljunk ha készen vagyunk a kézirattal.

Másrészt a filmírás.hu-n egy tanulságos cikk az egyoldalas regényekről és íróikról:

"Unalmas közhely, hogy a legnehezebb dolga az írónak van. Ő az, aki kénytelen szembenézni az üres lappal, neki kell legyűrnie a hírhedt üreslap-fóbiát.

(...)

Velem ilyen sosem történt. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én gyerekkorom óta mindig úgy ültem le írni, hogy valami nagy, kitörni vágyó érzés, érzelem munkált bennem. Sosem fordult elő, hogy leültem, és nem jutott eszembe semmi – hiszen akkor le sem ültem volna. Nem, az én bajom más volt: leültem, tele gondolatokkal és lelkesedéssel, megírtam egy oldalt, aztán mind a gondolat, mind a lelkesedés elpárolgott. Az üreslap-fóbiát sosem ismertem, én évekig egyoldalas író voltam."

link

2008. október 28., kedd

Hasznos tanácsok, amiket jobb, ha nem fogadunk meg

Steven Gould hasznos tanácsokkal látja el a kezdő írókat a Tor kiadó oldalain. Vagy mégsem?

2008. január 16., szerda

Író, vigyázz! II.

Korábban felhívtuk a figyelmet az olyan könyvkiadásban rejlő csapdákra, amelyek a kezdő írót veszélyeztethetik. Ezekkel nem árt tisztában lenni, hogy az ember tudatosan döntsön olyan megoldás mellett – vagy éppen kerülje el azt –, ami aztán későbbi írói karrierjére is kihathat.

Angol nyelven már régóta üzemel a Writer Beware oldal, amely a PoD-kiadással (print-on-demand, vagyis kereslet utáni nyomtatás), a szerzői jogokkal, a kétes irodalmi versenyekkel, irodalmi ügynökökkel és szabadúszó szerkesztőkkel foglalkozik. Az oldal munkatársainak nagy része anonim, de vannak köztük, akik aktívan segítették az FBI munkáját, amikor az csalás ügyében nyomozott. Számos író küldi el nekik tapasztalataik (sokszor kálváriáik) történetét, hogy kezdő társaikat megóvhassák hasonló hibák elkövetésétől.

Még ha egy egy PoD vagy fizetős kiadó működése nem jogsértő, sem árt tudni, hogy nem természetes, ha az íróval fizettetik meg a nyomdaköltséget, és hogy egy könyv nemcsak attól könyv, hogy sok oldala van és két fedél között található.

Mivel magyar nyelven nem található ilyen írókat tájékoztató oldal, álljon itt rövid ismertetés két olyan kiadói gyakorlatról, ami az utóbbi időben nálunk is elterjedőben van:

Fizetős kiadó (vanity publisher)

Az angol név híven kifejezi, mire épít az ilyen cég: az írók hiúságát célozza meg, és megjelenést biztosít, hiszen akinek a könyve nyomtatásba kerül, az már komoly írónak számít, nem igaz? Mivel minőségi szűrés nem nagyon létezik, és a könyvpiacot ismerve rizikós ismeretlen kezdő szerzők munkáit bevállalni, az ilyen kiadó a szerzővel fizetteti meg a nyomda és a szöveggondozás költségét. A profitból aztán az író is kap, de a kockázat teljes egészében az övé: ha a könyve nem fogy jól, csak magára vethet, a kiadó nem veszít semmit.

Magyar példa: Novum Verlag

PoD kiadó

Ez voltaképpen nem is kiadó. Lényegében nyomdai szolgáltatást nyújt az írónak: annyi példányt nyomtat és akkor, amennyire és amikor arra kereslet jelentkezik. A haszon nagy része az íróé, sok esetben ő tervezheti meg a borítót is, az ilyen kiadó tehát teljes hatalmat ad a szerzőnek a könyve fölött. Anyagi kockázat sem az írót, sem a kiadót nem terheli - ha valaki rendel a könyvből, csak akkor jelentkezik költség, amit azonnal fedez is az eladott példány ára. Hátránya, hogy szöveggondozásról, szakértő tördelésről itt sem beszélhetünk, és a könyvek nem kerülnek kereskedelmi forgalomba, csupán interneten keresztül értékesítik őket.

Magyar példa: Lilli.hu

Az írók előtt jóval több lehetőség van most, mint régen: kérdés, hogy tényleg ennyire számít-e a megjelenés puszta ténye?

14:04 | író | közérdekű | Editor Diaboli | |

2007. december 18., kedd

Vámos Miklós az írói sikerről

"Én a biztos siker titkát nem tudom, de a biztos bukás titkát ismerem. A biztos bukás titka az, ha az ember megpróbál olyasmit csinálni, amiről azt hiszi, hogy az embereknek éppen az tetszik. Én beérem azzal, hogy a szövegeimet olyan jóra tudom írni, amennyire képes vagyok az adott időszakban. Ha azután ez eljut az olvasói szívekhez, és netán meg is érinti őket, az a bónusz. Törekedni rá nem lehet. A siker egyébként is olyan, mint a nedves szappan, aki meg akarja ragadni, annak kicsusszan a kezéből. Lehet, hogy ez kissé fatalistán hangzik, de egész életemben azt tapasztaltam, hogy így van."

Dombi Gábor interjúja, 2007.

2007. november 29., csütörtök

Beszélgetés Salman Rushdie-val

A hazánkba látogató Rushdie-t szinte kivétel nélkül arról kérdezték a különböző riportokban, hogyan viselte, mikor a Sátáni versek megjelenése után Khomeini fatvát hirdetett (amely szerint bármely muzulmán meggyilkolhatja az írót; könyveinek egyik fordítóját meg is ölték, a magyar fordító pedig nem vállalta, hogy megmutassa arcát a kamerának).

Pedig maga az író is jelezte, jobb volna, ha inkább a könyveiről, az írásról kérdeznék. Az origo.hu riportjában végre ezekről olvashatunk.

20:53 | író | EnVoice | |

2007. október 5., péntek

Tiltott novellatémák II.

Mivel az előző bejegyzés kommentjeiből kitűnt: nem egészen világos, miért tette Kate Wilhelm az írótáborban (kiemelném: írótáborról és kezdő írókról beszélünk – pont olyanokról, mint e blog olvasói is; a zsenitudat kezdő szinten inkább gátol, mint segít) tiltólistára ezeket a témákat, álljanak itt saját szavai, amelyek talán fényt derítenek a mozgatórugókra:

"Nem engedtünk. Nem lehetett több ujjgyakorlat, nem engedtük, hogy az írók csak azért töltsenek meg oldalakat, hogy csináljanak valamit. Szokássá válhat. Senkinek sem lehet célja, hogy közhelyírásra trenírozza magát, márpedig ez történhet. Valahányszor egy közhelyes történetet komolyan veszünk, erősítjük a visszacsatolást, ami újabb közhelyet fog kidobni legközelebb. Itt és most kell ezt a folyamatot megállítani. Ha nincs miről írni, akkor rossz karriert választottunk."

És:

"A szabályoknak jó oka van, és mint minden művészeti ágban, a kezdőnek meg kell tanulnia és értenie, mire szolgálnak, majd egy darabig követnie kell ezeket. Akár festőről, zongoristáról vagy táncosról van szó, minden kezdő művész egy csónakban evez: meg kell tanulniuk, meg kell érteniük és követniük kell a szabályokat. Ezt úgy nevezik: tanulóidő. A középszerű művész sosem hagyja abba a szabálykövetést, szolgaian igazodik az útmutatáshoz, és ritkán emelkedik a középszerűség fölé. A kiemelkedő művész magáévá tette a szabályokat, és már nem szükséges tudatosan figyelemebe vennie őket. Miután az ember megtanult úszni, nem áll meg és gondolkozik el azon, hogy Most a karomat lendítem, kirúgok, felemelem a fejemet, levegőt veszek. A kimagasló művész tudja, mit jelentenek a szabályok, hogyan alkalmazza őket, és hogyan kerülje ki és szegje meg őket. "

Valamint:

"Néha a diákok vitába szálltak velünk: nézzük csak meg, itt van XY, kiadták a könyvét, pedig minden szabályt megszegett. A válasz egyszerű. XY számos jó történettel elnyerte a szerkesztők bizalmát. Annyira uralja a mesterségét, hogy a technika a kisujjában van, és megtehet bármit, az működni fog. A kezdő író azonban még semmit nem nyert el ebből a bizalomból. A története egy a több tucat vagy több száz hasonlóan ismeretlen író munkái közül, akik egyike sem csókos. Mindegyik ugyanabban a kéziratkupacban van, amelyikbe a szerkesztő vagy olvasó épp hogy csak belepillant, hátha akad köztük megjelentetésre érdemes. A kezdő író nem kapja meg ugyanazt a szabadságot a karrierje elején, amit XY évek során harcolt ki magának. A legelején kell kezdenie, a szabályok szerint játszva, amíg nem bizonyít – pontosan úgy, mint XY."

10:42 | idézet | író | Hanna | |

2007. szeptember 7., péntek

Mire készülj fel, ha elsőkönyves vagy

Cherie Priest, a Four and Twenty Blackbirds írónője összeszedte mindazokat a dolgokat, amikre első könyve megjelenése után rá kellett jönnie, és blogjában a köz okulására bocsátotta.

A legfontosabbak:

- Mindenki azt fogja gondolni, felvet a pénz.

- Hát nem fog felvetni.

- Barátaid azt fogják gondolni, hogy rögtön a nyelv szakértőjévé is váltál.

- Senki nem fogja elhinni, hogy azért sikerült, mert olyan könyvet írtál, ami megérdemelte, hogy kiadják.

13:37 | író | link | Editor Diaboli | |

2007. június 4., hétfő

Vak vezet világtalant

A Magyar Íróakadémia a tavalyi szépírói kurzuson felbuzdulva bestsellerírói kurzust indít. A tíz szombat délelőttöt elfoglaló tanfolyam áráról egyelőre még semmit nem tudni, de gyaníthatóan lesz annyi, mint a tavalyi. Kérdés persze, megéri-e kifizetni ezt a pénzt.

Az előadások témája már önmagában sokat sejtető:

"Személyes írói életutak és tapasztalatok, kulisszatitkok. A szemeszter célja, hogy testközelbe hozza a kortárs irodalom legsikeresebb képviselőit, illetve bepillantást engedjen az írók műhelytitkaiba, élményeibe, tapasztalataiba. A kurzus résztvevői többféle véleményt hallhassanak arról, hogyan írjunk sikerkönyvet? Mi a titkuk a legnagyobb könyvsikereknek? Mitől válhat saját mondanivalónk mindenki számára érdekessé? A magas művészet hogyan válhat közönségsikerré? Igényteremtés vagy az igények kiszolgálása a cél?"

Tíz előadás, tíz teljesen különböző írói (és nem csak írói) pálya, tényleges tematika nélkül. Mesterkurzus vagy anekdotadélelőttök várhatóak?

Meggyőződésem, hogy bestsellert írni nem lehet úgy, hogy az ember eldönti: márpedig most bestsellert ír. Illetve eldöntheti; ez esetben az írással egy időben már elkezdheti törni a fejét a marketingfogásokon, amelyek művét - annak minőségétől majdhogynem függetlenül - eladják.

Félreértés ne essék: lehet írni jó könyvet, és lehet írni eladható könyvet. Bestsellert szánt szándékkal írni - nem lehet. (Megcsinálni igen, de annak nem sok köze van egy írói mesterkurzushoz - attól félek azonban, még csak épkézláb marketingelőadások sem várhatóak, ahhoz ugyanis szükséges lenne annak beismerése, hogy a marketing mennyire jelentős szerepet játszott a bestselleríróvá válásban.)

Kérdés, mennyire van értelme annak, hogy tíz író elmondja, neki hogyan sikerült. Vonatkoztatható-e a példájuk arra a kezdő (vagy haladó) íróra, aki beül a kurzusra? Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán ez a tíz író tudja-e pontosan, ő miért lett bestselleríró, és ha tudja: be fogja ezt vallani őszintén?

És Isten bocsássa meg, de a mesterkurzus célkitűzését olvasva feltámadt bennem a szkepticizmus (meg némi bosszúság, amiért hülyének néznek):

"A bestseller író képzés célja, hogy mintákat mutasson: hogyan tegyünk szert közönségsikerre, miközben a mennyiség nem a minőség rovására megy, és a bestseller nem válik a kommersz szinonimájává."

Kérem! Ezt fogja bizonyítani egy olyan író, aki évente tizenkét regényt ír, és publikusan bevallja, hogy nem olvassa megírás után vissza őket...? Meg egy olyan, aki mindig ugyanazt a történetet írja meg? Meg aki csak saját magát találja elég érdekes témának?

Az oktatók névsora elég vegyes: médiaszemélyiségek, saját korábbi sikereiket ismétlő ponyvaklasszikusok és megélhetési zarándokok mesélik el, hogyan váltak íróként (el)ismertté. A történeteik alighanem érdekesek lesznek, színes személyiségekről van ugyanis szó - de a jó írás titka valószínűleg nem tanulható meg anekdotahallgatás útján. Aki komolyan azt hiszi, hogy a kurzus lehallgatása után bármivel is közelebb kerül a bestselleríróvá váláshoz (leszámítva a kapcsolatépítést), az irigylésre méltóan naiv. A gyakorlást ugyanis semmi nem pótolja.

Nem kizárt, hogy nagyon tanulságos lesz a mesterkurzus. Sőt. Csak nem feltétlen úgy, ahogy azt a kurzus díját befizetők gondolták volna.