Irodalmi boncasztal

2006. január 15., vasárnap

Miért írok fantasyt? – avagy az „Ilyet én is tudok!”-elv a gyakorlatban 4. rész

Gagyigyár

Az előző részben talán kissé elragadtattam magam. De valld be, kedves idetévedt blogolvasó, ugye megfordult a fejedben, ilyet te is tudnál produkálni? Sőt, jobbat! Nagyon úgy tűnik, az autentikus kritika nemcsak az amatőr oldalakról hiányzik, de egyes, a kiadásra dolgozó írói műhelyekből, kiadók, szerkesztők részéről is.

Mit értek autentikus kritika alatt? Erős szerkesztést, amely kigyomlálja azokat, akik… mondjuk ki: nem tudnak írni. Akikből, ha művész nem is lesz soha, de még kiváló iparosember sem. Márpedig az igényes, szórakoztató ponyvát iparosok írják, és szükség is van rá, nincs ezzel probléma. Amellett, hogy a művészi ambíciókat dédelgetők más lapra tartoznak, az idézetek írói sem nem művészek, sem nem iparosok. Én inkább a frappánsabb és találóbb gagyigyáros kifejezést használnám.

Ha esetleg az idézetek kapcsán valaki azzal vádolna, hogy csak kiragadott szövegrészletek egy hosszabb műből, nos, az súlyos tévedésben van. Ha egy novellában/regényben olyat olvasok, mint a fentiek valamelyike:

1. nem túl valószínű, hogy a szöveg többi része hemingwayi, shakespeari stb. magasságokba szárnyalna,

2. „engem nem kárpótol az, hogy a könyv 2000 mondatából 1980 jó, ha 20 olyan, mint a kritikában idézettek” – írta egy hozzászóló az interneten.

Az illető talán nem is tudja, mekkora igazságot mondott ki. Hogyan is tetszhetne egy novella, aminek az utolsó bekezdéséig élvezem a történetét, az író stílusát, mikor az utolsó 2-3-4-5 sort – bár tudom, mit akar kifejezni (jobb esetben) – agyonvágja egy nem odaillő fogalmazással. Semmi sem változik, ha ez a 2-3-4-5 sor tetszés szerint a novella közepén, elején helyezkedik el. Egy művet egészében kell szemlélni, nem mondhatom rá azt, hogy ez a rész nagyon tetszett, de amaz meg agyonvágta, elrontva az egész műélvezetet. Sajnos azok az írások, melyekből az idézeteket bátorkodtam venni, a fennmaradó oldalakon is ugyanolyan szinten maradnak.

Mi lehet a megoldás? Ne olvassunk magyar fantasyt és sci-fit? Ha eddig nem említettem volna, igen, ezek mind magyar szerzők tollából származnak. Ötlettelen, stílustalan, klisés írások, melyek még mindig az ötvenes évek tolkieni elfjeinek és orkjainak bűvkörében élnek, ahogy a SF írók sem szívesen hagyják el a Marsot, vagy a végtelenbe tartó, hibernált-telepeseket szállító űrhajót.

Szerencsére azonban nem csak ilyen könyveket találni a könyvesboltok polcain. Ma már egyre szimpatikusabb, ha valaki nem angolszász név mögé bújik, hiszen úgyis tudják, magyar a szerző; akadnak, akik túllépnek az említett, klasszikusnak nem igazán tekinthető „hagyományokon”. Ám az olvasók bizalmát visszaszerezni vajmi kevés az esély. Hosszú időnek kell eltelnie, mire az emberek újra, egyre nagyobb számban mernek magyar szerzőtől fantasy könyvet kezükbe venni. Talán, ha visszaszorul egyszer a nagy tömegben kiadott, olvashatatlan könyvek mennyisége, az internetes publikációra kényszerülő gagyigyárosokkal szemben felértékelődnek a nyomtatott novellák és regények.

Miért írok fantasyt? – avagy az „Ilyet én is tudok!”-elv a gyakorlatban 2. rész

Miért divat fantasyt írni?

A cikk első részében az amatőrökről volt szó, hol találkozhatunk e faj egyedeivel, illetve melyek főbb sajátosságaik. Most lássuk a törzsfejlődést, honnan is eredeztethetjük őket.

1. A F/SF-ről alkotott sztereotípia, miszerint döntően elképzelt világban/jövőben, tehát nem jelen valóságunkban játszódnak a történetek, melyek alkalmasint sok nézőt/olvasót vonzanak: látványos, kikapcsolódásra alkalmas ponyvaipar.

2. Mondjuk ki nyíltan: nagy mennyiségben jelent meg Magyarországon, és jelenik meg a mai napig is olyan F/SF, melynek minősége meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. (És most finoman fogalmaztam.)

3. Zömmel fiatalabbak olvassák, akik az 1.-ban említettek miatt azt hiszik, könnyebb egy olyan történetet megírni, amely nem tör az irodalomórákon tanult, általában unalmasnak (vagy inkább: számukra érthetetlennek!) vélt magasságokba. + Annyi irodalmi olvasmányélmény már ragadt rájuk, hogy tudat alatt is, de érzik, a rengeteg, nyomtatásban látott F/SF könyv minőségileg általában gyenge. = Kiben ne fogalmazódna meg, hogy ilyet én is produkálok! Hiszen ha ennek a sok angolszász-nevesincs szerző irományát kiadták, akkor az enyémet miért ne?

Állítom, hogy a mai magyar F/SF szerzők 90%-a ezzel a meggondolással kezdte el írói pályafutását. Kérdés, hogy közülük hányan írnak valóban jól? Hoznak-e elfogadható színvonalat, amiért (még) érdemes megvenni a könyvet? Vagy az igénytelenség egyre nagyobb mérteket ölt, s generálja az interneten megjelenő, publikálásra vágyó közönséget? A fantasyhez, a sci-fihez mindenki ért. Vagy mégsem? De vajon kik a jobbak, a megjelent írók (tisztelet a nagyon kevés kivételnek), vagy a neten keringő amatőrök? Azt hiszem, a kérdés már sejtet valamit.

Miért írok fantasyt? - avagy az „Ilyet én is tudok!”-elv a gyakorlatban 1. rész

Az amatőrökről

Mindig meglep, valahányszor egy témát körbejárnak az internetes fórumok hozzászólói, milyen különbözőek is az emberek. Mindenki másképp fogalmaz, mindenki mást emel ki. Bár látszólag sztereotípiákból épül fel a világ, a felszín alatt valamennyien különbözünk, főleg, ha a saját véleményünk akarjuk mindenáron kifejteni. De akkor hogy lehet az, hogy, bár minden ember szükségszerűen másként látja a világot, írni már nem tud egyedien. Klisékbe kapaszkodik, miközben azt sem tudja, hogy amit ír, „lerágott csont”. (Nos, ez a kifejezés is egy klisé volt.)

Ha valaki veszi a fáradságot, és idejét, szemét, valamint nem utolsó sorban fantasy iránti rajongását sem kímélve, huzamosabb időn át figyeli a különféle fantasy és SF portálok amatőr (=önjelölt írói) novelláriumait, scriptóriumait, hamar rájön néhány dologra. Elsőként arra, hogy sem a szerzők nevét, sem a monitorra rótt „novellákat” (rosszabb esetben regényrészleteket) nem jegyzi meg. Legfeljebb azokat, akik hangoskodóbbak a többieknél, és botránykeltésnek szánt hozzászólásokkal, vagy épp „vérengző” kritikával hívják fel magukra a figyelmet.

„Vérengző”, de korántsem hozzáértő: e fórumok másik közös jellemzője éppen az autentikus kritika hiánya. Ahol pedig mégis megjelenik egy-egy lelkes kritikus, véletlenül még hasznos tanácsokkal, hamar szembesül annak hiábavalóságával. (Ugyanis a lelkes résztvevők nem képesek megfogadni a tanácsokat, illetve nem veszik a fáradságot, hogy a másoknak írt velős kritikákat elolvassák és a maguk írására vonatkoztassák, hogy ne kövessék el ők is ezredjére ugyanazt a hibát.)

Ezek után mélységesen megértem, hogy a „befutott” magyar F/SF írók nem véleményeznek, és nem kutatnak a jövő tehetségei után. Minek, hiszen jönnek azok maguktól. Akkor is, ha híján vannak a tálentumnak.

De mi az oka, hogy gombamód elszaporodtak az utóbbi két-két és fél évben az internetes írói „műhelyek”, melyek jobb esetben felcímkézik magukat az amatőr jelzővel? Néhol még moderátorokat, „szerkesztőket” is megbíznak, másutt mindenki azt küld be, amit nem szégyell. Mégis, e portálokon egyetlen fórumot, egyetlen cikket, egyetlen leírást sem találni írástechnikai anyagokról; ha valahol feladatok, tagoknak szánt pályázatok kiírásával próbálkoznak, vajmi kevés jelentkező akad, és azok is csak ímmel-ámmal írnak rá, melyekre ímmel-ámmal érkeznek – hasznavehetetlen/hiábavaló – kritikák.

Mi az oka, hogy mégis olyan sokan feltöltik az internetre az írásaikat? Miért van bennük a kényszer, hogy megmutassák, és szánalmas módon mások véleményéért kuncsorogjanak? Amit aztán úgysem becsül, vagy nem tudja alkalmazni a kapott észrevételt, mi több, még meg is sértődik rajta. Merthogy ilyet is látni.

A probléma gyökere valószínűleg mélyebbre nyúlik, és annál kínosabb, pedig elég sok helyen elhangzik, jobbára hozzászólásokban. A magyar fantasy és science-fiction irodalom rákfenéje, a kimondottan is kimondatlanul maradt ok, mely főleg középiskolások százait (!) ösztönzi „írásra”: az „ilyet én is tudok!” elve.

De hogy merülhet fel a nagyjából 14-18-20 éves korosztályban, hogy belőlük is rögvest fantasy író lesz, hogy a nevüktől lesz majd hangos a F/SF rajongótábor? Ritkábban, de előfordul, hogy náluk jóval idősebbek is írásra adják a fejüket, s amíg azért teszik, hogy a napi munkából kikapcsolódjanak, a dolog rendben lenne. Szándékosan nem említem a zseniket, és a hirtelen kibontakozó tehetségeket, itt most arról az általános tendenciáról – nem sztereotípiáról – van szó, mikor olyan emberek kezdenek írni, akik semmilyen szempontból nincsenek felkészülve rá.

Mire gondolok? Például szellemi érettség, a világra való nyitottság, vagy legalábbis képesség arra, hogy elgondolkozzanak pl. azon, mitől lesz egy szöveg irodalmi, vagy minimum igényes fogalmazású. Hogyan kell hitelesen ábrázolni egy karaktert, miért értéktelenek a sablonok, tehát: hogyan kell felismerni a klisét, sőt, a giccset.

Az amatőr írók személyéből legtöbbször az írás iránti alázat is hiányzik, van, aki „könyvként” emlegeti a szerkesztetlen, más írásai alapján „valószínűleg” kiadhatatlan regényét…

Ám míg az alázatnak híján vannak, annál nagyobb az önbizalmuk és a kitartásuk, ha valahol nem kapnak pozitív visszhangot, vagy előszűrés miatt ki sem teszik az írásukat, másutt – esetleg eltérő néven – próbálkoznak tovább.

Ráadásul az amatőr írók jó része nem csak e portálokon kezdi a „megjelenést”, hanem már „lepattant” egy-két kiadó házfaláról. Azt hihetnénk, túl vannak az első megrázkódtatáson, miszerint szembesülnek a címben említett elv cáfolatával, ám nagyot tévedünk. Ha ez a kiadó nem, akkor majd a másik… ha ez a portál nem, akkor majd a másik: az amatőrök levakarhatatlanok.

Mindez azonban csak következmény, az igazi oka annak, hogy miért divat fantasyt írni, sokkal mélyebb, és kevésbé szembetűnő. Hogy mi is ez, a következő részből kiderül.

2006. január 5., csütörtök

Mark Twain aranyszabályai

A történetnek legyen célja és következménye.

A történet részei legyenek szükséges részek, és segítsék a fejlődését.

A történetben szereplő személyek a hullák kivételével legyenek elevenek, és az olvasó mindig legyen képes megkülönböztetni a hullákat a többiektől.

A történetben szereplő személyeknek, élőknek és holtaknak egyaránt, legyen ürügye a szereplésre.

Amikor egy történetben a szereplő személyek beszélgetést folytatnak, az hangozzon emberi beszédként, ahogy hasonló körülmények között emberek beszélgetnének, ezenkívül legyen fölismerhető értelme, célja, tárjon fel új ismereteket, maradjon meg a szóban forgó témánál, legyen érdekes az olvasó számára, segítse előre a történetet, és legyen vége, amikor már az embereknek nem jut eszükbe semmi, amit mondhatnának.

Amikor a szerző leírja a történetében szereplő személyt, a személy viselkedésének és szavainak alá kell támasztaniuk ezt a leírást.

Ha egy személy a bekezdés elején úgy beszél, mint egy illusztrált, aranyozott, kézzel merített, hétdolláros idézetgyűjtemény, akkor a végén ne szóljon úgy, mint egy néger énekes.

Vaskos ostobaságokkal sem a szerző, sem a történetben szereplők ne kínozzák az olvasókat.

Az események legyenek hihetőek; a történet szereplői korlátozzák magukat a lehetőségeikre, és hagyják békén a csodákat; vagy ha csodára vetemednének, a szerzőnek hihetően kell bemutatnia, hogy lehetségesnek és értelmesnek tűnjön.

A szerző ébresszen mély érdeklődést olvasóiban a szereplői és a sorsuk iránt; aztán gondoskodjon róla, hogy az olvasó a jó embereket szeresse és a gonoszakat utálja.

A történet karakterei legyenek olyan világosan meghatározva, hogy az olvasó előre meg tudja mondani, melyik mit tenne egy bizonyos veszélyhelyzetben.

A szerző ezenkívül:

Mondja azt, amit mondani akar, és ne csak megközelítőleg.

Használja a megfelelő szót, ne annak távoli rokonát.

Kerülje a felesleget.

Ne hallgassa el a szükséges részleteket.

Kerülje a lomposság minden formáját.

Használja helyesen a nyelvtant.

Bírjon egyszerű, világos stílussal.

2005. december 20., kedd

Virágozzék minden virág

Az elmúlt napokban többször is volt alkalmam szembesülni azzal, hogy "bátorítás" és "építő kritika" címszó alatt kezdő író olyan dicséretet kapott, ami egészen bizonyosan nem volt őszinte, csupán kedves. Míg ez rövidtávon jó hatással van az íróra, aki a pozitív vélemények hatására bátran enged az ihletnek, és szárnyakra kapva ontja magából a novellákat, netán regényeket, hosszútávon legalább annyira károsnak tartom, mint a rosszul megfogalmazott, írás helyett az író személyét célzó kritikát, amelynek pusztító hatása nyilvánvaló és azonnal tapasztalható.

A probléma abban rejlik, hogy nincsen olyan ember, aki képes lenne objektíven megítélni önmagát és önnön tehetségét. Különösen a művészek vágynak a visszajelzésre, s azon belül is az elfogadást jelző tetszésnyilvánításra. Ez az elismerés iránti éhség oly nagy lehet, hogy ha végre megkapják az áhított dicséretet (s különösen azok, akik amúgy még nem sajátították el az írás alapjait sem, s ezért nagyon ritkán kapnak pozitív véleményt), a kritikus személyétől vagy szándékától függetlenül is hisznek neki. Talán fölmerül a kétely, hogy csak őszintétlen simogatást kaptak, de ez a kétely a legtöbb embernél nem annyira erős, mint a vágy, hogy igazzá tegyék - legalább önmaguk előtt - a dicséretet. Éppen ezért a nem megérdemelt dicséret - mondjuk ki: nyalizás - nagyobb mennyiségben eltorzíthatja az író realitásérzékét, s egy idő után képtelenné válik arra, hogy az önszerkesztést elvégezze, vagy tovább fejlődjön: hiszen ahhoz látnia kéne, hol áll, és hová kell tartania. A fejlődés véletlenszerű megvilágosodásokra korlátozódik, holott a potenciál ennél nagyobb is lehet - ám a tehetség szunnyad tovább. A dicséretek realitásában már elég jó az, amit csinál.

Ugyanakkor nem szabad visszatartani a pozitív véleményt sem - ha az jogos. Minden őszinte dicséret, az író erősségeinek kiemelése, és hibáinak fölismerése segít, és segít kijelölni az utat a fejlődéshez. De ha az író egyedül áll, még az is jobb, mint ha tévútra terelik vagy örökre eltántorítják az írástól a túlzó dicsérők vagy túlzó ostorozók.

Virágozzék minden virág - de nem szabad túllocsolni, sem megvonni a vizet. Épp annyira kell csak megöntözni, hogy növekedjék.

18:51 | író | vélemény | Editor Diaboli | |

2005. december 14., szerda

Roald Dahl tanácsai

"Felsorolok néhány jellemvonást, amikkel nem árt rendelkezni, vagy amikre nem árt törekedni, ha valaki regényíró szeretne lenni:
1. Legyen élénk fantáziánk.
2. Tudjunk jól írni. Ez alatt azt értem, hogy képesnek kell lennünk életre kelteni a jeleneteket az olvasó agyában. Nem mindenki rendelkezik ezzel a képességgel. Születni kell vele, azaz vagy megvan valakinek, vagy nincs.
3. Legyünk kitartóak. Más szóval, ki kell tudnunk tartani amellett, amit csinálunk, és soha nem szabad feladni - óráról órára, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra.
4. Törekedjünk tökéletességre. Ez azt jelenti, hogy soha nem lehetünk elégedettek azzal, amit írunk, míg csak újra és újra át nem írtuk, a lehető legjobbat hozva ki magunkból.
5. Legyen szilárd önfegyelmünk. Egyedül dolgozunk.Senki sem alkalmaz minket. Senki sincs mellettünk, hogy kirúgjon, ha nem megyünk be dolgozni, vagy hogy ráncba szedjen, ha kezdünk ellustulni.
6. Sokat segít, ha jó a humorérzékünk. Ez nem létfontosságú, ha felnőtteknek írunk, a gyerekek esetében viszont elengedhetetlen.
7. Rendelkeznünk kell bizonyos mértékű alázattal. Az az író, aki csodálatosnak tartja a művét, a vesztébe rohan."

Roald Dahl összes meghökkentő meséje 1, Szukits kiadó

2005. november 27., vasárnap

William H. Gass az írásról

A The Mumpsimus oldalán aláltam egy linket egy interjúhoz, amelyet William H. Gass-szal készített a Believer, valamint egy idézetet, amely annyira megfogott, hogy feltétlenül meg kell osztanom az angolul nem tudó olvasókkal (még ha nem is gondolom úgy, hogy minden film giccs):

"Az életet tápláló lélegzetet szavakká formáltuk, s ezekkel képesek vagyunk életet közvetíteni. A lélegzet másképpen csak pazarlás, s ez lehet a másik oka annak, miért akar a szöveg bépülni. Ezek a szavak társakat remélnek, és ez a mondat; és a mondat is kersi a bekezdést, amelyet erősíthet. Az író legyen ezért zenész. Nézd meg, mit írtál, de később... kedved szerint. Először azonban hallgatózz! Figyelj Joyce-ra, Faulkner-re, Melville-re. És mindenekfelett a költőkre.

Óvatlan magabiztossággal azt mondhatod: Ó, de hiszen van egy elmondásra váró történetem, megírni való karaktereim, fölépítendő cselekményem. Nem. Így a filmkészítők gondolkoznak. Ők giccset csinálnak. Te nem elmesélsz egy történetet; az írásod majd megteszi helyetted, ha befejezted. Te zenét alkotsz, és mert a te hangjaid fogalmakat hordoznak, konceptuális zenét szerzel."

További interjúk Gass-szal: PIF magazin és ADE Bulletin.

2005. november 11., péntek

Gene Wolfe az írásról

Részlet A kínvallató árnyéka című könyvből, amelynek főhőse Severianus, a kínvallatóból lett hóhér, aki így vall mesterségéről és az írásról, összefoglalva a lényeget, s párhuzamot vonva a két tevékenység közé:

"Ha azért írnám e történetet, hogy szórakoztassak, vagy akár, hogy tanítsak vele, nem élnék itt a digresszióval, hogy ejtsek néhány szót Malrubius mesterről, aki abban a pillanatban, amikor elrántottam szemem elől a Karmot, hosszú évek óta porrá omlott már. Ám a történelemben, mint ahogy máshol is, különbség van szükségszerűség és szükségszerűség között. Az irodalmi stílusról nem tudok valami sokat – ám fejlődésem során tanultam, és arra jöttem rá, hogy e mesterség korántsem áll oly’ távol korábbi foglalatosságomtól, mint azt gondolják.
Soktucatnyi, esetenként több száz ember jön el, hogy megnézzen egy kivégzést, s láttam már, ahogy az erkély leszakadt helyéről a nézők súlya alatt, egyetlen balesetben többet ölve meg, mint én egész pályafutásom alatt. E tucatok és százak az írott beszámoló olvasóihoz hasonlatosak. Ám akadnak mások is a spektátorok mellett, akiknek eleget kell tenni: a hatalmat képviselő személy, akinek nevében a hóhér cselekszik; akik pénzt adtak neki, hogy az elítéltnek könnyű – vagy nehéz – halála legyen; s maga a hóhér.
A nézők akkor elégedettek, ha nem kell sokáig várakozni; ha az elítéltnek módja van rövid beszédet tartani és ez jól sikerül; ha a felemelt penge megcsillan a napfényben egy pillanatra, mielőtt lesújtanak vele, így van idejük visszafojtani lélegzetüket és egymást böködni; s ha a fej legurulva kielégítő mennyiségű vért hagy maga után.
Hasonlóképpen te, aki egy napon Ultanus mester könyvtárában kutakodsz majd, azt kívánod tőlem, hogy ne nyújtsam sokáig: olyan személyek legyenek a szövegben, akik csak röviden, mégis jól beszélnek; egyes pontokon legyenek drámai szünetek, amelyek jelzik, hogy valami fontos következik; izgalmat; s kielégítő mennyiségű vért. A hatalom képviselői, akik nevében a hóhér cselekszik, a khiliarkhák és arkhónok – amennyiben szabad továbbvinnem e képes beszédet – nem bánják, ha az elítélt nem tud megszökni, sem túlzottan feltüzelni a tömeget, s azt sem, ha az eljárás végeztével vitathatatlanul halott. E tekintély – nekem úgy tetszik – írásomban az impulzus, amely feladatom elvégzésére buzdít. Követelménye, hogy e mű témája maradjon középpontjában… Ne forduljon át prefációkba, se indexekbe, s főleg ne teljesen más műbe; hogy a rétorizáltság ne borítsa el; s lezárása kielégítő legyen.
Akik fizettek a hóhérnak, hogy az esemény fájdalommentesen vagy éppen fájdalmasan történjen, az irodalmi hagyományokhoz és bevett modellekhez hasonlíthatók, amelyek előtt kénytelen vagyok meghódolni. Emlékszem, egy téli napon, amikor jeges eső kopogott a szoba ablakán, ahol óráinkat tartották, Malrubius mester – talán mert látta, túlságosan is csüggedtek vagyunk a komoly munkához, vagy talán mert ő maga is elcsüggedt – mesélt nekünk céhünk egy bizonyos Werenfrid mesteréről, aki a régmúlt időben, nagy szükségben lévén elfogadta, hogy az elítélt ellenségei épp úgy remunerálják, mint barátai, s az egyik csapatot a vérpad jobbjára, a másikat a baljára állítva mesterségbeli tudásának legjavával elérte, hogy mindkét félnek úgy tűnjön, mintha az eredmény teljes mértékben kielégítő lett volna. A hagyomány egymással versengő csoportjai épp ily’ módon húzzák-vonják a történetek íróit. Bizony, még az autarkhákat is. Az egyik könnyedséget kíván; a másik gazdag tapasztalatokat az egzekúcióban… az írásban. Nekem pedig Werenfrid mester dilemmájának mintájára, ám képességei hiányában igyekeznem kell, hogy mindegyiknek eleget tegyek. Ezt kíséreltem meg.
Itt van még maga a hóhér; vagyis én. Nem elégíti ki, ha mindenki a dicséretét hangoztatja. Nem elég még az sem, ha képességei szerint, becsülettel végzi feladatát s tudja, ilyeténképp’ teljes egészében megfelel mesterei tanításainak és az ősi hagyományoknak. Mindezek mellett ahhoz, hogy teljes elégedettséget éljen át abban a pillanatban, amikor az Idő felemeli saját levágott fejét hajánál fogva, rajta kell hagynia lénye lenyomatát az egzekúción, valamiféle jellegzetességet, ha mégoly’ aprót is, amelyet soha többé nem ismétel meg. Csakis ezzel érezheti magát szabad művésznek."

fordító: Tamás Gábor

8:02 | idézet | író | Editor Diaboli | |

2005. október 19., szerda

Kikapcsolódás

Ha elég sokáig egyedül hagynak minket és megtiltják, hogy olvassunk, hamarosan elkezdünk magunkban beszélni. Ezért pihenj egyedül, állj ellen az olvasás kényszerének és annak, hogy fölhívj valakit, ha a feszültség már túl nagy lenne: ez oda fog vezetni, hogy megszaporodnak belső monológjaid. Eltervezed, kinek mit fogsz mondani, szóban tanácsot adsz saját magadnak, egy történet cselekményén gondolkodsz – vagyis ha íráshoz akarsz kikapcsolódni, szavak nélkül szórakozz. Színház helyett hallgass meg egy szimfonikus koncertet, menj sétálni, ülj ki egy parkba. Egy jó könyv, film vagy darab ugyanis nem csak elvonja a figyelmedet az írásról, de a hangulatodon is változtat, így másként ülsz le írni, mint ahogy felálltál az asztal mellől.
A legtöbb írónak van valamilyen „néma” kikapcsolódási lehetősége (lovaglás, kirándulás, kötögetés, festegetés, vagy pl. Agatha Christie esetében a házimunka segített).
A géniusz szabadjára engedése gyakran magától bekövetkezik. Az írók gyakran „belelendülésről” beszélnek, vagy egy rég eltemetett ötlet újból, megváltozva fölmerül bennük – ezek mind ilyen jelenségek, de olyan nehéz körülírni őket, hogy a kezdő írók néha úgy vélik: a befutott írók azért ne beszélnek róla, mert valami titkot rejtegetnek.
Persze szó sincsen összeesküvésről. Általában az ötletek villámcsapásszerűen érkeznek, a történet lényegi részével együtt, ezt követi az intenzív ötletelési, ábrándozási szakasz, majd a kikapcsolódás – lovaglás, kártyázás, kötögetés, séta. Ezen utóbbiaknak a lényege három szóban összefoglalható: ritmus, monotónia, szótlanság. Ez a kulcs.
Válassz ki egy bármilyen történetet; lényegtelen, mennyire dolgoztad ki eddig az ötletedet. Találd ki a főbb cselekményt és a fontosabb szereplőket, keress egy fő konfliktust. Nem kell erődet megfeszítve töprengened rajta, csak könnyedén fuss végig az egészen, utána menj el egy hosszú sétára. Közben gondolkozz a történeten, de úgy, mint történeten, és ne azon, hogy miként fogod megírni, vagy milyen technikát szeretnél használni ehhez vagy ahhoz a hatáshoz. Ne hagyd, hogy bármi elvonja a figyelmedet. Amikor visszaérsz a kiindulási pontra, úgy gondolj a történet végére, mintha egy könyvben olvasnád, amit most félreteszel.
Fürödj meg (továbbra is csak felszínesen gondolkozz), aztán menj be a szobába, tekerd le a fényerőt, és feküdj le vagy ülj egy kényelmes székbe. Miután kényelmesen elhelyezkedtél, ne mozogj, és az elmédet is csendesítsd el. Ez nem fog sokáig menni. Egy idő után ellenállhatatlan kényszer tör majd rád, hogy felállj és csinálj valamit. Azonnal engedelmeskedj a késztetésnek: olyan állapotba kerülsz, hogy semmi más nem lesz fontos, csak az írás, és a külvilág másodlagossá válik a történeted világához képest. Most pedig kezdj el írni. Ez az állapot, amit előidéztél, az a fél-önkívület, amelyben a művészek legkönnyebben alkotnak.
Az, hogy milyen jó lesz a végeredmény, rajtad múlik, milyen tapasztalataid vannak, ez mennyire egyezik az olvasók tapasztalásaival, milyen füled van a ritmushoz, mennyit tanultál az írástechnikáról. De ha elvégezted a gyakorlatokat, egy kerek történetet fogsz összehozni. Nyilván lesznek hibái, de ezeket kijavíthatod. Mindent előkészítettél ahhoz, hogy a tehetséged szabadon működhessen.

(jegyzet: Hanna)

A Dorothea Brande: Becoming a Writer című könyve alapján készült írással foglalkozó anyagot, amit kaptam, ezennel feldolgoztam.

9:03 | író | trükktár | Editor Diaboli | |

2005. október 18., kedd

Kérdőív

Hiszel Istenben? Milyen formában?
Hiszel a szabad akaratban vagy determinista vagy?
A férfiakat szereted? A nőket? A gyerekeket?
Mi a véleményed a házasságról?
Ha meghallod azt a mondatot, hogy „Száz év múlva is minden ugyanilyen lesz”, igaznak, banálisnak vagy hamisnak gondolod?
Mi a legnagyobb boldogság, amit el tudsz képzelni?
Mi a legszörnyűbb szerencsétlenség?
Mi az első? Család, karrier, szabadság?

Ha nem tudsz válaszolni ezekre a kérdésekre, vagy nem vagy biztos magadban, akkor nem vagy érett arra, hogy olyan történeteket írj, amelyek az élet fontosabb témáival foglalkoznak. A legjobb művek erős meggyőződésből fakadnak – bizonytalansággal nem mész semmire. Ha nem ismered a saját véleményedet, hogyan akarsz értékrendet közvetíteni az írásaidban?

7:54 | író | trükktár | Editor Diaboli | |

2005. október 17., hétfő

Orwell és Vonnegut

Korábban már ejtettünk szót Kurt Vonnegut tanácsairól kezdő és haladó íróknak. A litera.hu-n ezúttal George Orwell jótanácsaival együtt olvashatunk arról, hogyan érdemes írni.

"George Orwell Hogyan írjunk jól angolul? címen foglalta össze alkotói reguláját.

Soha ne használj metaforát, hasonlatot vagy más beszédalakzatot, amelyet nyomtatásban szoktál látni.
Soha ne használj hosszú szót ott, ahol a rövid is jó.
Ha egy szót ki lehet húzni, akkor ki kell húznod.
Soha ne használj passzív szerkezetet, ha mást is tudnál.
Sose használj idegen frázist, tudományos kifejezést vagy zsargont, ha eszedbe jut egy hétköznapi angol megfelelő.
Előbb szegd meg a fenti szabályok bármelyikét, minthogy valami durva hagyná el a szádat…"

2005. október 16., vasárnap

Lajos lába nyoma

Korábban már említettem Egri Lajost, és ígéretet tettem arra, hogy amint beszerzem a könyveit, írok róluk ismertetőt. Az ígéretet nem felejtettem el, meg is próbáltam eleget tenni neki, de sajnos nem jártam sikerrel - az edinburghi négyemeletes Waterstone's-ból az utolsó példányt is elvitték februárban. Bizakodásra nem ad okot, hogy azóta sem töltötték föl a készleteket.

De majd idővel. Talán.

7:47 | írástechnika | író | Editor Diaboli | |

2005. október 13., csütörtök

Tanulj meg látni

Dorothea Brande tanácsai

A zseni ugyanolyan éberen közlekedik a világban, ahogy a gyermek csodálkozik rá. Sokan a kamaszkor után lassan elvesztik a képességüket, hogy tartósan nyitott szemmel járjanak-keljenek, és lassan belesüppednek a megszokásokba. Sokan teljesen csak a saját világukkal foglalkoznak, és csak a legkülönösebb események képesek kirángatni őket megszokásaik közül (katasztrófák, balesetek, szokatlan történések). Ez a közömbösség valódi veszedelem az író számára. Ha egy író nem készül fel arra, hogy nap mint nap befogadja az új érzéseket, eseményeket, mindig vissza fog nyúlni a múltba alapanyagért, és újra meg újra gyerekkora élményeit írja meg.
Mindenki tud olyan írót mondani, akinek szemmel láthatóan csak egy elmondani való története van. Lehet, hogy a karaktereket máshogy hívják, és a történet is mindig változik egy keveset, de mégis az az ember érzése, amikor az író új könyvét olvassa, hogy ezzel egyszer már találkozott. Nagy a kísértés, hogy újra és újra földolgozzuk a számunkra érzelmileg fontos momentumokat, és ezzel nincs is baj, amíg az újrafeldolgozás ügyesen van kivitelezve.
Annak ellenére, hogy a múlt bizonyos eseményeihez érdemes visszatérni, fontos, hogy új élményeket szerezz. Jelölj ki egy időtartamot, amikor minden nap megpróbálod újra előidézni a gyermeki rácsodálkozás képességét. Lehet, hogy furcsa lesz tudatosan összpontosítani olyasvalamire, ami hajdanán ösztönösen is ment, de tapasztalni fogod, hogy rövid idő alatt is értékes alapanyagot gyűjtesz össze. Egyelőre még ne használj föl mindent, mert széteső lehet a végeredmény; szükséges, hogy az elméd földolgozza az élményeket, és mintázattá szője őket össze.
Ha idegen városba érsz, minden élesen bevésődik az elmédbe. Próbáld ezt felidézni: ahogy az utcán jársz vagy fölszállsz a villamosra, tizenöt percig mindent alaposan figyelj meg, ami csak a szemed elé kerül. Milyen színű a villamos, milyen reklám van az oldalán? Hogy néz ki belülről? Hogy állnak az ülések? Ki ül veled szemben? Hogy vannak öltözve az utasok? Milyen hangokat hallasz, milyen tapintása van a fogantyúnak és a kárpitnak? Máskor töprengj el az útitársaidon. Miféle emberek? Mi lehet a történetük?
Érdemes a városnak olyan szegletébe is ellátogatni, ahol még nem jártál; menj el kiállításokra, csavarogj! Próbáld új szemmel látni az iskoládat, munkahelyedet, családodat! Vannak hangokat, amelyeket annyiszor hallottál már, hogy észre sem veszed egyedi sajátosságaikat, gyakori szófordulataikat.
Ami még fontos: mindig igyekezd pontosan megfogalmazni a benyomásaidat, mielőtt a tudatalattid gondjaira bíznád őket. Nem kell keresgélned a szavak után, de ha nem nyomatékosítod a tapasztaltakat, akkor ki fognak siklani az ujjaid közül.
Ha nyitott szemmel jársz, a reggeli gyakorlatok során termelt szövegek elevenebbek lesznek. Nem csak az új anyagot építed be apránként a leírtakba, de régebbi emlékeket is felelevenítesz általuk. Minden újdonság asszociációk láncolatát indítja el – ez a jó írók kimeríthetetlen forrásának titka.

(jegyzet: Hanna)

Ui: A szakaszos feltöltés oka, hogy föl kell dolgoznom a jegyzeteket - nem minden kerül fel, csak azok a részletek, amelyeket legfontosabbnak tartok. (a szerk.)

13:21 | író | trükktár | Editor Diaboli | |

Önelemzés

Ha sikerült elvégezned a két első gyakorlatot – képes vagy kora reggel és saját magaddal kötött megállapodás keretében írni –, nagy utat tettél meg az íróvá válás felé. Szert tettél a folyékony írás képességére, és valamekkora önfegyelemre, márpedig mindkettőre szükséged lesz.
Most pedig itt az ideje, hogy a gyakorlatok során termelt rengeteg anyagot átnézd. Legjobb, ha eddig bele sem pillantottál az írásaidba. Amíg a könnyed írásra és a fegyelemre szoktatod magadat, minél ritkábban nézed át kritikusan a munkádat, annál jobb. Most azonban sok mindent tanulhatsz a pötyögéseidből.
Az egyik utasítás a reggeli gyakorlattal kapcsolatban az volt, hogy egy szót se olvass, mielőtt leülsz írni, és ha lehet, ne is beszélj. Az oka: mindannyian szavak között élünk, és az írók különösen fogékonyak mások szavaira. Tudat alatt is befolyásolhatja őket egy nagyra becsült szerző stílusa, holott a cél, hogy a saját hangjukra rátaláljanak. Legkönnyebben úgy kerülhető el a majmolás csábítása, ha az ember fölfedezi saját erényeit és stílusát.

Vedd elő tehát azokat a töredékeket, amelyeket a gyakorlat során leírtál magadnak. Első kérdés: mit írsz, mi az első dolog, ami az eszedbe ötlik, ha írni kezdesz? Úgy olvasd át az anyagot, mintha egy vadidegené lenne, ne foglalkozz azzal, hogy mást írtál, mint szerettél volna, és ne nyafogj, hogy béna lett. Keresd inkább a visszatérő ötleteket, ismétléseket, gyakori írástechnikai megoldásokat. Ezek mutatják meg, mihez van természetes affinitásod, bár nem muszáj később pont ezekre erősítened. Más stílusokban is kipróbálhatod magadat, és meglehet, hogy sikerrel; de a vizsgálat feltárja, mi a legerősebb oldalad.
Aki az éjszakai álmokat jegyzi le, vagy egy komplett anekdotát vagy párbeszédet ír a reggeli gyakorlat során, az többnyire novellista lesz, míg a mélyebb karakterelemzések, lelki mélyfúrások, az ugyanolyan konfliktussal szembesülő eltérő karakterek regényíróra utalnak. A gyakorlatok során produkált írások másik haszna: kiegészíthetők vagy fölhasználhatók más írásokban

Önelemzés

Mostanra már felületes véleményt alkottál írói oldaladról. Bármennyire is homályos még a kép, már most fölismerheted azokat a pontokat, amelyekre összpontosítva javíthatsz az írásodon, vagy amelyek segítenek a természetes és gördülékeny fogalmazásban.
Próbáld megragadni azokat a pontokat, amelyek a gyengéid, és elemezd ki azokat, majd keress megoldást a kijavításukra. Ha nem vagy biztos abban, miért érzel bizonyos részeket erőltetettnek vagy rossznak, mutasd meg az írásodat valakinek, akinek az értékítéletében megbízol, és kérd ki az ő véleményét is. De mindenképpen próbáld meg először magad elemezni a szöveget – nem lesz mindig melletted egy éles szemű olvasó, és a szerkesztő sem a vállad fölött áthajolva fogja olvasni a szöveget. Minél többet tudsz saját magad javítani magadon, annál jobb.
Vizsgáld meg az összes olyan pontot, amellyel kapcsolatban kételyek merültek fel benned. Túl sok rövid mondatot használsz? Túl sok felkiáltójelet? A szókincsed elég nagy, vagy inkább szerény? Kerülöd az érzelmek leírását? Túlteng a köpenylobogás?
A megoldás – a tudatos szerkesztésen túl – az olvasnivaló megválasztása. Minden írónak van „ellenszere”. Aki túl visszafogott, olvasson Swinburne-t és Carlyle-t. Ha unalmasan írsz, olvass Chestertont, és így tovább. Miután kielemezted a saját írásodat, és belőtted a saját stílusodat, olvass olyan íróktól, akik tőled gyökeresen eltérő módon írnak, és ugyanakkor hanyagold azokat, akik rendes körülmények között vonzanának! Ezután próbálj meg összefüggést találni az előző napi tevékenységeid és a reggeli írások között. Mit csináltál megelőző napon, amitől unalmas/érdekes, jó/rossz lehetett a végeredmény? Barátok közt voltál, vagy moziba, színházba mentél? Ha van az előző napi tevékenységnek jótékony hatása az írásodra, jegyezd meg, mi volt az, ami segített!

(jegyzet: Hanna)

2005. október 12., szerda

Két gyakorlat

Miután sikerült beazonosítani a legfontosabb problémákat, Brande két kezdő gyakorlatot kínál a tudatalatti felszabadítására és a "kézzár" feloldására:

1. gyakorlat

Kelj föl fél vagy egy órával korábban a szokottnál! A lehető legkorábban – mielőtt még bárkivel beszélnél, elolvasnád a reggeli újságot, vagy kézbe vennéd az előző este lerakott könyvet – kezdj el írni. Írj bármiről, ami csak az eszedbe jut: az álmodról, ha emlékszel rá, vagy írj le egy párbeszédet, valóságosat vagy képzeletbelit. A lényeg, hogy gyorsan és visszaolvasás, megállás nélkül írj. Az írásod minősége egyelőre még nem számít.
A gyakorlat lényege, hogy megtanítsd magadat arra, hogy az alvás és az ébrenlét közti szürke órákban írj. Felejtsd el, hogy van egy beépített szerkesztőd; még semmit ne olvass vissza abból, amit írtál, másnap reggel sem. A legfontosabb: úgy írj, hogy még semmit nem olvastál.
Egy-két nap múlva észre fogod venni, hogy valamennyi szót fáradtság nélkül, folyékonyan le tudsz írni. Később ezt a határt megpróbálhatod mindig egyre több mondattal kitolni. Ha szorgalmasan elvégezted a gyakorlatot, észre fogod venni, hogy az írás többé nem kínszenvedés, és nem válik unalmassá. Később is visszatérhetsz ehhez a gyakorlathoz, valahányszor úgy érzed, hogy egyre többet ülsz tétlenül a gép előtt. Tedd félre mindazt, amit reggelente leírtál: jó ötletek és jelenetek is akadhatnak köztük.
Ha elvégezted az 1. gyakorlatot, észre fogod venni, hogy sokkal inkább íróként gondolkodsz, mint korábban, a napi eseményeket könnyebben szavakba öntöd, a nap közben látottakat-hallottakat elraktározod, hogy az írásaidban fölhasználd. A következő lépés az, hogy bármikor képes legyél írni.

2. gyakorlat

Miután reggel felöltöztél, vedd sorra, mit fogsz aznap csinálni! Biztos, hogy napközben van legalább tizenöt perc szabadidőd: döntsd el, mikor szánod írásra ezt a negyedórát. Nagyon fontos, hogy ha megbeszélted magaddal, hogy mondjuk négy órakor leülsz írni, akkor négy órakor ülj le írni! Ha négykor történetesen éppen egy beszélgetés kellős közepén vagy, kérj elnézést, de tartsd be a saját magaddal kötött megállapodást!
Ha magányra van szükséged, akkor menj ki a mosdóba, és írj egy noteszbe. Ugyanúgy írj, mint az előző gyakorlatnál – vagyis bármiről. Írj szinopszist, verset, írd le, mit gondolsz a főnöködről vagy beosztottadról vagy a tanárodról, jegyezz le egy párbeszédrészletet, bármit. Mindegy, mennyire akadozva vagy rosszul írsz, a lényeg, hogy töltsd ki írással a tizenöt percet.
Mindennap végezd el a gyakorlatot, de minden nap más időpontban (elvégre minden nap más a programod, és máskor tudsz elszabadulni). A lényeg, hogy a reggel kitűzött időpontban azonnal kezdj el írni, és szoktasd rá magadat, hogy ennél semmi nem lehet fontosabb. Észre fogod venni, hogy a tudatalattid tiltakozik a gyakorlat ellen, és elkezd kibúvókat keresni. Vedd tudomásul, hogy a tudatalattid egy lusta dög, és nem szívesen megy bele olyan dolgokba, amelyek szabályokat és megkötéseket jelenthetnek. (Bizonyára előfordult már veled, hogy megkérdezted magadtól: „Nem elég, ha tíz perc múlva kezdek írni?”) Ha azonban betöröd, és nem teszel neki engedményeket, előbb-utóbb megszokja a gyakorlatot, és hirtelen könnyebbé válik az írás.

A két gyakorlatot egészen addig folytasd, amíg szinte bármikor képes nem leszel írni, de legalább két hétig.

Fontos figyelmeztetés

Ha ezt a két gyakorlatot többszöri próbálkozásra sem sikerül végrehajtanod, akkor add föl az írást. Az ellenállásod nagyobb, mint az írás utáni vágyad, és jobb, ha inkább valami más csatornát keresel az energiáid levezetésére.

(jegyzet: Hanna)

9:45 | író | trükktár | Editor Diaboli | |

Legfontosabb problémák

Vendégcikk Dorothea Brande: Becoming a Writer könyve alapján

Az írók legfontosabb problémái nem írástechnikával kapcsolatosak – azok csak később merülnek fel, mivel el kell jutni addig, hogy egyáltalán legyen csiszolnivaló alapanyag. A legfontosabb problémák a következők:

Egyáltalán nem megy az írás

Az első probléma, hogy leülsz a papír vagy a monitor elé, és nem tudsz belefogni az írásba. Ennek számos oka lehet: az író túl fiatal vagy túl alázatos, túl tudatosan próbál írni, különböző gátló elvárásai vannak az írással szemben, vagy valami isteni szikrára vár, amelyről hallott már, és amit véleménye szerint csak a Jóisten gyújthat meg.

Egykönyves író

Jóval gyakoribb az olyan író, aki egyszer már dobott egy nagyot, de azóta sem volt képes megismételni. Ez gyakran azért van, mert részben önéletrajzi ihletésű regényt írt, és nem képes emlékeit és életét új kombinációkban földolgozni (elvégre minden író a saját életéből is építkezik). Az ő esetében a megakadás nem technikai hiányosságokra utal – hiszen egy dobása már volt – sokkal inkább annak az eredménye, hogy nem tudja megismételni a bravúrt, és apránként átadja magát a kétségbeesésnek.

Csak időnként író

Vannak írók, akik hihetetlen hosszú szünet után hatékonyan képesek írni. A szünet oka lehet egy nagyon magasra helyezett léc, vagy hiúság, amely nem engedi, hogy az író bármit is kiadjon a kezéből, amit nem fogadnak mások kitörő lelkesedéssel.

Egyenetlen teljesítményű író

Az ilyen író képtelen az amúgy jó és életképes ötletét végigvinni. Az ilyen írók rendszerint képesek jól elkezdeni egy sztorit, de aztán néhány oldal után zuhan a színvonal – vagy pedig végigírják a történetet, de szárazon és rosszul. Számukra jelentik az írástechnikai anyagok a legnagyobb segítséget, bár az ő kudarcuknak is lehetnek mélyebb okai: lehet, hogy nem elég biztosak benne, hogy jól tálalják a történetet, vagy nem képesek beleönteni a szükséges mennyiségű érzelmet. Ezek a problémák egy dologban hasonlítanak: nem a technikai felkészültséggel van a baj.

Dorothea Brande könyve nem arra tanít, hogyan írjál, hanem hogyan légy író, és különböző gyakorlatokat mutat be a fentebb ismertetett problémák leküzdésére. Amennyiben bármelyik jelenséget igaznak érzed magadra és írói teljesítményedre, nagy a valószínűsége, hogy segítségedre lesznek a későbbi bejegyzésekben ismertetett gyakorlatok.

(gyűjtés: Hanna)

9:14 | író | Editor Diaboli | |

2005. szeptember 24., szombat

Rilke tanácsai a kezdő írónak

Részlet Rainer Maria Rilke leveléből, amelyet Franz Xaver Kappushoz, egy osztrák katonatiszthez, későbbi ponyvaregényíróhoz (nem túl emlékezetes művei születhettek, mivel elsősorban Rilkével folytatott levelezése révén maradt fönt a neve) intézett:

"Azt kérdezi, jók-e a versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg másoktól tudakolta. Folyóiratoknak küldözgeti a verseit. Összehasonlítja ezeket más költeményekkel, és nyugtalan, ha egyik-másik szerkesztőség visszautasítja a kísérleteit. Nos [...], én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé tekint, s most legelőszöris éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és gyámolítást, senkitől. Nem segít, csak egyetlenegy eszköz. Mélyedjen önmagba. Kutassa ki azt az okot, ami az írásra készteti; vizsgálja meg, gyökerei vajon a szíve legmélyébe nyúlnak-e, valljon róla önmagának, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: kérdezze meg éjszakája legcsöndesebb óráiban: kell, hogy írjak? Ásson le a szívébe mélyről jövő feleltért. S ha ez igenlően hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy egy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Azután közeledjék a Természethez. Kísérelje meg legelső emberként mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít. [...] Az általános motívumoktól [...] meneküljön azokhoz, amelyeket a saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, futó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket, vagy emlékeit. Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek látszanak; okolja saját magát, mondja inkább, hogy nagy gazdagságuk elővarázslásához nem eléggé költő; met az alkotó számára nem létezhet szegénység vagy közömbös, sivár hely. [...] S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját-világba merülésből versek születnek, akkor majd nem gondol arra, hogy bárkitől is megkérdje, vajon jó versek-e ezek. Azt sem kísérli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, a saját életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből jött létre. Eredetnek ez a jellege egyben ítélete is: más megítélés nincs. [...] mélyedjen el önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad; ennél a forrásnál megleli majd a feletetet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik: az a hivatása, hogy művész legyen. Akkor vállalja a sorsát, s viselje el minden terhével és nagyságával együtt, anélkül, hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom felől. Mert az alkotó legyen külön, teljes világ, találjon meg mindent önnönmagában és a Természetben, ha ahhoz kapcsolódott. E magábaszállás és magánybamerülés után azonban talán le is kell mondania arról, hogy költő legyen (elég [...] éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s ha így van, egyáltalán nem szabad írnia.) [...] végül azt tanácsolnám, hogy csendesen és komolyan nője ki fejlődését; azzal zavarhatja meg a leghevesebben, ha kifelé néz, és kívülről vár feleletet olyan kérdésekre, amelyekre válaszolni legbensőbb érzése is talán csak legcsöndesebb órájában képes."

(fordította Szabó Ede)

-- Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások, Fekete Sas Kiadó

2005. szeptember 4., vasárnap

Egri Lajos

Kicsoda Egri Lajos?

Egri Lajos 1888-ban született Egerben, majd 1908-ban az Egyesült Államokba költözött. A második világháború végén egy New York-i magyar színházban dolgozott színdarabíróként. Az 1930-as évek közepén megalapította az Egri-féle íróiskolát, és több könyvet írt az írástechnikáról, többek között a The Art of Creative Writing és a The Art of Dramatic Writing című alapműveket, amelyeket azóta is kötelező olvasmányként oktatnak az amerikai filmművészeti iskolákban, és James N. Frey is sűrűn hivatkozik rá saját írástechnikai könyvében. Egri az első világháború idején tagja volt az Előre színházi csoportosulásnak, újságíróként és forgatókönyvíróként is dolgozott.

Érdekes azonban, hogy míg angol nyelvterületen könyvei minden író számára ajánlott olvasmánynak számítanak, magyarul soha nem jelentek meg (bár arabra lefordították). A szerkesztőség ehhez a hiányossághoz nem fűzött kommentárt.

A szerkesztőség ellenben megígéri, hogy amint rátette a kezét a fent is említett két könyvre, ír belőlük ismertetőt e blog olvasóinak okulására.

16:24 | írástechnika | író | Editor Diaboli | |

2005. augusztus 30., kedd

Kurt Vonnegut az írásról

Az írás nyolc alapszabálya:
1. Bánj úgy a vadidegen emberek - az olvasóid - idejével, hogy azok ne érezzék elvesztegettnek az írásoddal töltött perceket.
2. Ne tagadj meg az olvasódtól legalább egy karaktert, akiért és akinek drukkolhat.
3. Minden szereplőnek legyenek vágyai és céljai, még ha azok egy pohár vízben ki is merülnek. 4. Minden mondatnak legyen helye: vagy a karaktert árnyalják, vagy vigyék előre a cselekményt.
5. Kezdd a történetet minél közelebb a végéhez!
6. Legyél szadista! Hiába kedvesek és ártatlanok a karaktereid – történjen minél több szörnyűség velük, hogy az olvasók is lássák, miféle fából faragták őket.
7. Ne akarj egynél több olvasónak megfelelni! Ha tágra nyitod az ablakot, és az egész emberiséget be akarod invitálni a világodba, agyon fogják nyomni a történetedet.
8. Minél több információt ossz meg olvasóiddal, és minél hamarabb! Az olvasóknak olyannyira tisztában kell lenniük azzal, mi történik, hol és miért, hogy ha netán csótányok falnák föl az utolsó néhány oldalt, akkor be tudják fejezni a történetet maguktól is.
-- Vonnegut, Kurt Vonnegut, Bagombo Snuff Box: Uncollected Short Fiction (New York: G.P. Putnam's Sons 1999), 9-10.

* Az első két szabály fordítása Whoisnotnak köszönhető, akinek szintén az a perverziója, hogy szeretne jól írni és jót olvasni.

2005. augusztus 26., péntek

Csehov az írásról

„Amikor nyomorúságot és szerencsétlenséget próbálsz ábrázolni, és szánalmat akarsz kiváltani az olvasóból, légy egy kicsit érzéketlen – ezzel hátteret teremtesz mások fájdalmához, amely így élesebben kirajzolódik. A történetedben a karakterek sírnak, te azonban csak sóhajtasz. Igen, légy érzéketlenebb… Minél objektívebb vagy, annál erősebb hatást tudsz gyakorolni az olvasóra."
– Lidia Avilovához írt levelében, 1892. március 19. és 1892. április 29.
***
„Kezdem azzal, ami, véleményem szerint, önmegtartóztatásod hiányára utal. Olyan vagy, mint az a néző a színházban, aki lelkesedésében olyannyira túlárad, hogy saját maga és a közönség többi tagjának hallását is gátolja. Az önmegtartóztatás hiánya különösen a párbeszédeket félbeszakító környezetleírásokban tettenérhető; ha valaki elolvassa ezeket a leírásokat, azt kívánja, bárcsak tömörebbek, rövidebbek lennének – mondjuk két-három sorral.”
– Gorkijhoz írott levelében, 1898. december 3.
***
„Még egy tanács: amikor átolvasod a kéziratod, húzz ki annyi jelzőt és határozószót, amennyit csak lehet. Annyi melléknevet használsz, hogy az olvasó csak nehezen képes követni és beléjük fárad. Ha azt írom: „A férfi leült a fűbe.”, ez érthető, mert világos a fogalmazás, és nem vonja el a figyelmet. Ugyanakkor nehéz fölfogni, és az agyat is túlterhelné, ha ezt írnám helyette: „A magas, göthös, középmagas, vörös szakállú férfi némán, félénken és ijedten körbepillantva leült a járókelők által letaposott fűbe.” Az agy nem képes mindezt egyszerre megragadni, márpedig a művészetet egy szemvillanás alatt meg kell ragadni. Van még valami. Lírikus alkat vagy, lágy a lelked. Ha zeneszerző volnál, biztosan nem komponálnál indulót. Természetedtől idegen a szitkozódás, kiabálás, gúnyolódás és haragtól tajtékzás. Ezért remélem, megérted, ha azt tanácsolom, hogy a kézirat átolvasásakor húzd ki a „kurafiakat”, „gazfickókat”, „bolhás korcsokat”, amelyek itt-ott föltünedeznek az Élet* oldalain.”
– Gorkijhoz írott levelében, 1899. szeptember 3.
* Élet alatt Csehov feltehetően Kim Szamgin életére célzott.
***
„Ha az első jelenetben egy puska lóg a falon, annak az utolsó jelentben el kell sülnie.”
***
„…csak az a felszabadult író, aki nem fél bolondságokat leírni.”
***
„Úgy vélem, a természet leírásának rövidnek és lényegretörőnek kell lennie. Az olyan közhelyek, mint „A lenyugvó nap a sötét tenger hullámaiba hanyatlott, és bíbor sugarait… stb.” „A vízfelszín felett csapongó fecskék vidám csicsergése…”, irtandók. A természet leírásánál ragadj meg apró részleteket, és csoportosítsd őket össze úgy, hogy ha elolvasás után behunyod a szemedet, magad elé tudd képzelni az egészet. Például, ha azt írod, hogy a malom gátján egy törött üvegdarab fényes csillagként megvillant, és egy kutya vagy farkas fekete árnyéka labdaként gurult el melletted, stb. – felidéződik előtted egy holdfényes éjszaka képe. A pszichológia birodalmában szintén részletekre van szükséged. Isten óvjon a közhelyektől! Legjobb, ha egy az egyben elkerülöd a karakterek lelkiállapotának taglalását. Az állapotuk derüljön ki világosan a tetteikből. Ne mozgass túl sok szereplőt! A középpontban ketten legyenek: a férfi és a nő.”
– AP Csehovhoz írott levelében, 1886. május 10.
***
„Az író… olyan ember, aki szerződést kötött a lelkiismeretével és kötelességtudatával.”
***
„Az ember arról írjon, amit valóban, őszintén lát és érez. Gyakran kérdezik tőlem, mit akartam mondani ezzel vagy azzal a történettel. Ezekre a kérdésekre soha nem tudok választ adni. Semmit nem akarok elmondani. Én írni akarok, nem tanítani! Bármiről írhatok, amiről csak akarja… Mondja, hogy írjak egy palackról, és akkor írni fogok egy elbeszélést, „A palack” címmel. Az eleven és őszinte képek magukkal hozzák a gondolatot, de a gondolat nem tud képeket szülni.”
***
„Az a véleményem, hogy nem az író dolga megoldást találni az olyan problémákra, mint Isten, a pesszimizmus, stb.; neki csak annyi a feladata, hogy följegyezze, ki, milyen körülmények között mit mondott Istenről és a pesszimizmusról. A művész nem lehet szereplőinek és azok véleményének bírája; neki csak annyi a dolga, hogy pártatlan szemlélő legyen. Hallottam két oroszt, akik zavaros beszélgetést folytattak a pesszimizmusról, de nem jutottak dűlőre; nekem pedig pontosan ugyanúgy kell visszaadnom ezt a társalgást, ahogy hallottam. A következtetés levonása az esküdtszék dolga, vagyis az olvasóké. Nekem csupán annyi a feladatom, hogy tehetséges legyek, vagyis tudjam, hogyan válasszam szét a jelentős és a jelentéktelen kijelentéseket, megfelelő fénybe helyezzem a szereplőimet, és beszéljem a nyelvüket.”
– Alekszej Szuvorinhoz írott levelében, 1888. május 30.